A család évezredeken át a gazdaság és a társadalom alapegysége volt. Annak, hogy ma válságban van, kell hogy legyen oka a gazdasági folyamatokban is. Természetesen nem kizárólag azokban, de bizonyos, hogy ha ma is szükség lenne a családra a gazdasági életben, ha ma sem lehetne működtetni a gazdaságot a család nélkül, akkor nem lenne ilyen nagy a válság. Akkor az intézmény fennmaradt volna, virágzóbban, mint jelenleg.
A régi időkben az étel-ital és a ruházat előteremtése, illetve a gyermeknevelés színtere volt a család. Mára ezeket „társadalmasították”. A kapitalizmus és a technológiai haladás furcsa helyzetet teremtett: minél kisebb a társadalom alapegysége, mondjuk, csupán egy egyénre csökken le, annál több keresletet generál, annál jobban elmélyíti a piacot. Annál több lakás, hűtőgép, bútor, tévé szükséges, minél kisebb egységekre bomlik szét a társadalom. A tőkének nyilván az a legkedvezőbb, ha minden egyes személy kompletten felszerelt, külön otthonban lakik. Annál több tartós fogyasztási cikkre lesz szükség, a lakások építéséhez annál több szakmunkára, szolgáltatásra, vagyis annál jobban szélesedik, mélyül a piac. S természetesen annál jobban nő a profit… Ez egyben több munkaerőre is igényt támaszt. Csakhogy ehhez el is kell akkor menni minden egyednek dolgozni – nemre, korra való tekintet nélkül –, hiszen nem teremtődnek meg azok a szolgáltatások az otthonokban, amit a család évezredeken át nyújtott. Pénzért kell megvenni. Ez a tőkének kedvező, mert a jelentős kínálat miatt olcsóvá teszi a munkaerőt. A kapitalizmus pedig, a „capital”, a tőke logikáját követő rendszer. A tőketulajdonost a profit termelése érdekli. A családi keretekben folyó gazdálkodás célja a szükségletek kielégítése volt. Ez ma csak mellékterméke a profittermelésnek.
Napjainkban természetesen számos más tényező is a család ellen hat.
A korábbi időkben a szexualitás megélésének társadalmilag szentesített helyszíne a család volt. Léteztek az időszámításunk előtti korokban is hetéraéletet élők, akik testük eladásából éltek meg, de ezt a társadalom általában nem övezte elismeréssel. (Legfeljebb néhány nagy civilizáció hanyatló szakaszában.) A vallási és jogi felépítmény szabályozta ezt a kérdést. Nagy Szent Gergely pápa megszüntette a concubinatus – vadházasság – intézményét. A tízparancsolaton alapuló vallási szabályok megerősítették a monogám házasságot. A polgári világ is a törvényes gyerekeket vette alapul a magántulajdon áthagyományozásánál, a fattyúk sorsa gazdaságilag bizonytalan, társadalmilag alacsonyabb rendű volt. A normától való eltérés létező gyakorlat volt ugyan, de a házasság volt a norma. A közmorál jelentős szabályozóerő volt. A szexualitás esetleges nemkívánatos gyümölcseként jelentkező gyermekáldás mindenki előtt nyilvánvalóvá tette a félrelépést, a normától való eltérést, s ennek veszélye nagy visszatartó erővel bírt. Annál inkább, mert többnyire nyomorúságos sors volt a megesett lányok osztályrésze. Gondoljunk csak Arany János Tengeri-hántás című balladájára, amelyben a szegény elcsábított árva lány szívszorító történetével hívja fel a mesélő a figyelmet rá: „Ti leányok, ne tegyétek!” Vagy Wladislaw Reymont Parasztok című regényére, ahol a papot elcsábító leányt ruhátlanul, mézbe, tollba forgatva hajszolják végig a falun.
A házasság ugyanakkor a nők jelentős alárendeltségét eredményezte. A férfijogú társadalmakban a nő erős függésben volt férjétől, apjától. A férjhez menetel gyakorlatilag kényszer, s korántsem mindig szabad döntés volt. A felvilágosodás korának szellemi áramlatai a női emancipáció mozgalmához vezettek. Azt ugyan nem lehet állítani, hogy annak idején sokkal több boldogtalan ember volt a rosszul sikerült házasságok miatt, mint ma a kényszerű magányos életek miatt, bár ennek felmérése, megbecsülése roppant nehéz. Tény azonban, hogy azáltal vált elevenné az emancipáció iránti küzdelem, hogy megvalósult a nők munkába állása, önálló munkapiaci megjelenése. Előbb kényszerítette ugyan ki a munkapiacra a még házasságban élő nőket a szükség, mint ahogy az emancipáció sikereket ért volna el, de a szociális jogok, a munkajog fejlődésével, s a társadalombiztosítás lassú kiépülésével, valamint a nők továbbtanulási lehetőségeinek szélesedésével egyre terjedt a mozgalom hatása. A nők sikerrel vívták ki maguknak, hogy egy gépsor vagy egy hivatal rabszolgái legyenek – családjuk szolgálata helyett… (Gilbert Keith Chesterton némi megütközéssel utalt erre a kékharisnyás folyamatra Mi a baj a világgal? című munkájában.)
Ne tulajdonítsuk azonban az eredményt kizárólag az aktivisták sikerének! Lássuk meg, amit a bevezetőben mondtam: ez volt a kapitalista gazdálkodásban a tőke érdeke! A jogot emberek alkotják. Ugye nem gondolhatjuk komolyan, hogy a nagy lobbierejű csoportok érdekeinek ellenére alakult volna a jogrend úgy, ahogy alakult?
De a jogrend fejlődése mellett a technológia fejlődésének is nagy szerepe van a család helyzetének alakulásában. Ha az előző két tényezőt – az anyagi szükséget és a biológiai késztetés hatására jövő gyermekáldást – a család keretében lehetett a legjobban kezelni, akkor a család széthullásának jelenkori tendenciájához a gyógyszerkutatás eredményei is hozzájárultak. A jogrend, ha legálissá tette a terhességmegelőzést célzó szerek használatát, sőt az abortuszt, a technológia kifejlesztette ezeknek a korszerű (rövid távon tapasztalható mellékhatások nélküli) eszközeit, akkor a szexualitás kiéléséhez nem volt a továbbiakban elkerülhetetlen a családi keret. A nők „felszabadulása” a szexualitás nemkívánatos következményeinek vállalásától a szabadosság előszobája lett. Az ezzel élő nők erősen rombolták konzervatívabb hozzáállású nőtársaik esélyét a pártalálásra. Hiszen már a régebbi bölcsködés is azt mondta: „Minek házasodjam, amíg másnak is van felesége?!” De most már az se kell, hogy a kakukk más fészekbe tojja a tojásait. A szexuális piacon önmagukat szabadon kínáló nők feleslegessé tesznek mindenfajta elköteleződést. Jó, így is van némi kockázat a promiszkuitásban. Lehet súlyos, olykor halálos betegséget is kapni. De a társadalom nem ítéli el az így élőket, a jog megengedő, tehát csak a megfelelő alkalom és hely kell. A gazdaság is afelé terelt, hogy kinek-kinek minél hamarabb legyen saját lakása, tehát gond egy szál se. Ma nálam, holnap nálad.
A házasság válsága alapvetően ezekben a tényekben gyökerezik. Természetesen igazuk van mindazoknak, akik a válság okát elvi tényezőkben keresik, a túlzott anyagiasságban, az áldozatvállalás maximális elutasításában, a hagyományos vallási értékrend meggyengülésében, a liberális eszmék („Az én testem az én testem” stb.) elhatalmasodásában látják. Sőt ez a fő ok.
A helyzet megváltozását azonban nagy valószínűséggel csak akkor várhatjuk, ha a család széles tömegeknek – nem csupán a vékony vallásos társadalmi rétegnek – érték lesz. Ha kiderül – nem azonnal, de egy hosszabb folyamat során –, hogy a családi életforma kifizetődő. A társadalom anyagilag is értékeli, hogy gyermekeket neveltem fel. Magasabb lesz a nyugdíjam, ha gyermekeket neveltem fel, és taníttattam őket. Befektettem a gyermekeimbe… Ha kiderül, hogy versenyképesebb a cég egy otthonról dolgozó kismamával, anyukával, apukával – amit a modern technika számos területen egyébként lehetővé is tesz –, mert számos rezsiterhet magára vállal, utazási költséget spórol meg, neki is jobb, de nekem, vállalkozónak is. Vagyis a családbarát munkahelyek kifizetődők is lesznek egyben! Ha kiderül, hogy számos szolgáltatás jobb minőségű, s érdemes otthon „vacakolni” vele! Ha kiderül, hogy munkahelyet találni nehéz, de az otthon végzett munka takarékosabb életvitelt jelenthet, s kevesebből is jobban ki lehet jönni… Ehhez persze valóban kell egy család, hogy biztonsággal lehessen alapozni e kis egységben a munkamegosztásra, az összedolgozásra, a szolidaritásra.
Ez a megközelítés vitathatatlanul változásokat követel, egyéni szinten ugyanúgy, ahogyan a társadalomban, a közfelfogásban is. Nagyon jelentős szellemi fordulattal kell járnia. Áldozatvállalással. A túlzó igények visszafogásával, a fáradságos munka felvállalásával. (Erről írt A buddhista közgazdaságtan című munkájában a jeles közgazdász, Ernst Friedrich Schumacher már a hetvenes években, vagy napjainkban a gazdaságetikus Zolnai László.) Azonban ha a társadalomban egyre világosabban látszik, hogy az ilyen közösségek elégedettebbek és boldogabbak, sőt társadalmilag megbecsültebbek, akkor reménykedhetünk, hogy követőkre találnak. Ez a gyermekvállalás növekedését, a válások csökkenését, a kiegyensúlyozottabb gyermekgenerációk felnövekedését eredményezhetné. Igaz, nem gyorsan. Ez csak következetes stratégiai szemléletű társadalompolitika következménye lehet. Megállíthatja az elkeserítő demográfiai perspektívát mutató trendet, megváltoztathatja a népességfogyás ütemét. Lassan, de biztosan eredményt hoz.
A szerző közgazdász