Manapság sok szó esik az álhírekről (valaha ezt keresetlenül, kevésbé tudományosan, arcátlan hazugságnak mondtuk), de nemcsak a szöveggel lehet csalni, hanem a képpel is. Sőt, ebben a felületes szép új világban az optikai csalódás még tán veszélyesebb is, mint a verbális trükkök garmadája. Napi- és hetilapok sora kísérletezett már az ezredforduló előtt is a politikai ellenlábasok vizuális lejáratásával, rászabadulva az újdonságszámba menő Photoshop programra.
Ma már ez nevetségesnek hat, de új korában forradalmi hatásúnak bizonyult. Az azóta méltán megboldogult Kurír című bulvárlap például az Országgyűlés keresztény erkölcsű alelnök asszonyát, többgyermekes anyát ábrázolta – tiltakozása ellenére – obszcén hatású fürdőruhás altesttel. A független bíróság tette, amit tenni kellett, ám a sértett mégsem tudott jól kijönni a nívótlan támadásból: rásütötték, hogy nincs humora.
Aligha véletlen, hogy az alantas politikai támadások fedőneve azóta is a humor lett. Míg a komoly betűvetőt mindenféle etikai kötelmek (valóság, méltóság, méltányosság) béklyózzák, az írott és hangzó szatirikus műfajokban meglehetősen elmosódottak a határok. Oda jutottunk, hogy humoristát kritizálni hovatovább „közmegegyezésesen” a humortalanság ismérve. Mintha a humorista, a szatíra embere eleve mentesülne mindennemű kritika, elszámolási kötelezettség, ízlésbeli kritérium alól.
A jobbára balliberális hangolású kabaré túlkapásait az emberek egy idő után már képesek voltak hová tenni: érzékelték a humorizálás mögötti elszánt politikai fogcsikorgatást. A címlapterroristák azonban piedesztálra kerültek: a HVG olykor minden határon átlépő, igaztalan címlapjainak például valóságos mítosza támadt – még kiállítást is rendeztek belőlük. A humort már nyomelemekben sem tartalmazó alkotások egyik negatív végpontja volt, amikor az első Orbán-kormányt keresetlenül maffiaszervezetként ábrázolták, s nem is igazán értették, mi ezzel a probléma. Akkor még nem sejthettük, hogy ez csak egy út kezdete.
Az új évezred beláthatatlan távlatokat nyitott abban, hogy René Magritte vagy Andy Warhol plasztikus képi örökségét miként lehet direkt politikai lejáratásra használni. A Magyar Narancs hetilap a déli határra telepített migránskerítésre például úgy asszociált, hogy Orbán Viktor orra alá szögesdrótból Hitler-bajuszt applikált. Mostanság már felelős osztrák és német politikusok is köszönik szépen a magyaroknak az európai honvédelmet, ám a fergeteges humorú narancsosoktól aligha várható bárminemű meakulpázás. A 2017-es esztendő azonban a politikai ízléstelenségben is tudott újat és újabb mélypontokat hozni.
A HVG a budapesti Putyin-látogatást harangozta be a címlapján úgy, hogy az orosz elnök és a magyar miniszterelnök szenvedélyes, nyálas férficsókban forr össze. Úgy, ahogy a Fidesz 1990-es választási plakátján Brezsnyev és Honecker elvtárs – illetve a létező internacionalizmus alternatívájaként egy heteroszexuális szerelmes ifjú pár.
Az a plakát (még Photoshop nélkül) a betegség és az egészség ellentétére épült (félreértés ne essék: a kommunizmus volt a betegség); ez a mostani címlap (Photoshoppal) maga a kórság. Mivel a technika immár lehetővé teszi (s amint olvasom, hamarosan tetszőleges, illúziókeltő hangzó nyilatkozatok is összevághatók és közzétehetők lesznek digitálisan), csakis a beteg lelkek szárnyalása jelölheti ki a meghódítandó határokat.
Nem gondoltam, hogy még erre is rá lehet tenni egy lapáttal: hogy az ízléstelenségnek is létezik mélyebb és bűzösebb bugyra. Farkasházy Tivadar lapja, a Hócipő azonban bizonyította: a mocsárban is lehetséges mindig mélyebbre hatolni. A lapalapító humorista büszke a polgári (porcelángyáros) származására, de magára valamit is adó polgár ezek után nem fog vele kezet.
A legutóbbi Hócipő-címlapon ugyanis Schmidt Máriát szerepeltették megtöbbszörözve, ezzel a kísérőszöveggel: „Vigyázat! Mindenre szemet vetett!” És szépen sorolják is, mi mindenre: Terror Házára, Sorsok Házára, 1956-os emlékévre, Kertész Imre-hagyatékra, Figyelő hetilapra… Csakhogy a szóhasználat és a fotók együttesen olyan testi sajátosságon (kancsalság) gúnyolódnak, amely nem függ össze a történész asszony alkalmasságával vagy szakmai kvalitásaival. Nem úgy, mint Farkasházy raccsolása a mikrofonengedélyével.
Van még ennél lejjebb? Soha ne mondjuk, hogy soha: a kampány még csak most kezdődik, és a lehetőségek korlátlanok.