1918. február 1-jén az osztrák–magyar Császári és Királyi Haditengerészet történetének egyik legsúlyosabb lázadása tört ki Cattaróban, mai nevén Kotorban. A háborús nélkülözések miatt elégedetlen matrózok békét és jobb ellátást követeltek. A szocialista történetírás a felkelésben természetesen az általa nagy októberi szocialista forradalomként aposztrofált bolsevik puccs hatását látta. A Monarchiát januárban súlyos sztrájkhullám rázta meg, és a Woodrow Wilson által 1918. január 8-án meghirdetett 14 pont azt az illúziót keltette a dualista állam hátországában, hogy méltányos béke köthető.
A cattarói felkelés mindössze három napig tartott. Február 3-án egy 18 hadihajóból álló flotta jelent meg a kikötőnél, ennek parancsnoka azonban nem Horthy, hanem Karl Seidensacher altengernagy volt. Mivel a környező hegyekről, köztük az 1916 januárjában elfoglalt Lovcen csúcsáról is a lázadók felé irányították a lövegeket, ebben a helyzetben a felkelők megadták magukat. Mintegy 800 matrózt tartóztattak le, közülük majdnem 400 ellen indult eljárás. A lázadás vezetőit – összesen négy embert – kivégezték.
Az 1918/19-es magyarországi népköztársasági epizód, majd kommün után a cattarói lázadás kapcsán azt állították a bolsevik szerzők, hogy a felkelést személyesen Horthy Miklós verte le. Ezen a ponton adjuk át a szót egy 1955-ben kelt munkásmozgalmi dolgozatnak: „És a flotta közeledett. Parancsnoka Horthy volt, Magyarország későbbi fasiszta diktátora. Szolgálataiért, a felkelés hihetetlenül brutális leveréséért, a tengerészek ellen később felállított terroruralomért, a parancsára hozott halálos ítéletekért tengernagyi ranggal tüntették ki. A Habsburgok nevében azt gyakorolta a felkelés leverésénél, amit később Magyarországra kényszerített: a fehérterrort.”
Mindez azonban hazugság volt; Horthy ugyanis a lázadás idején végig a – legrövidebb tengeri úton is – jó 600 kilométerrel északra fekvő Pulában állomásozott. A marxista történetírásban szinte dogmává merevedett, hogy IV. Károly éppen a cattarói felkelés idején tanúsított kemény magatartása miatt nevezte ki február 27-én Horthyt a flotta parancsnokának és léptette elő ellentengernaggyá. Sajátos módon így mind a mai napig felértékelődik Cattaro szerepe, miközben Horthy otrantói győzelme (1917. május 15.) „mítosznak” vagy jelentéktelen sikernek tekintendő, rosszabb esetben egyszerű hajókázásnak minősül.
Mint általában minden hazugság, a Horthy–Cattaro asszociatív pár is további evolúción ment keresztül: a Kádár-korszakban néhány szerző már elismerte, hogy a sorhajókapitány nem volt jelen a megtorlásoknál, viszont elterjedt a híre, hogy Horthy „különleges megbízatást kapott” a statáriális ítéletek végrehajtásában, magyarul megakadályozhatta volna a főkolomposok kivégzését.
Azonban erre sem kerültek elő dokumentumok, mi több, a későbbi kormányzónak nemcsak a hatáskör hiánya miatt, hanem avégből sem lehetett „beleszólása” a cattarói fejleményekbe, mivel ott három magasabb rendfokozatú tábornok, illetve admirális tartózkodott. Innen aztán nem meglepő, hogy még a magyar történetírás professzionalizációja során, vagyis a késő Kádár-korszak historiográfiájában is megmaradt az a mitikus toposz, amely szerint Horthy puszta karrierizmusból vállalta a felkelés leverését. Még a rendszerváltás után is kitartott az a pletyka, hogy a későbbi kormányzó személyesen verte meg a felkeléssel szimpatizáló pulai matrózokat.
Károly döntésében elsődlegesen nem a cattarói felkelést kell keresni. Az egyetlen ok, amely emellett érvként hozható fel, az időbeli közelség, hiszen Horthy előléptetésére és kinevezésére a cattarói események után három héttel került sor. Miközben a kortárs történetírás is leértékeli az otrantói győzelmet, tény, hogy Horthy volt a dualista állam egyetlen sorhajókapitánya, aki megkapta a birodalom legmagasabb kitüntetésének számító katonai Mária Terézia-rend lovagkeresztjét. Máskülönben az egész flottából csak öt másik tiszt kapta meg rajta kívül ezt a kitüntetést, ezenfelül – posztumusz – Haus tengernagy megkapta a rend parancsnoki keresztjét. Igaz, ez utóbbira a legtöbben honoris causa kitüntetésként tekintettek, lévén, hogy az admirális volt a flotta parancsnoka 1913 és 1917 februárja között.
Cattaro mítoszának másik gyakori érve, hogy Horthy előléptetése, majd flottaparancsnoki kinevezése során 24 magasabb rangsorszámú sorhajókapitányt, illetve 15 admirálist előzött meg, és ezt kizárólag a felkelésnek köszönhette. Károlytól azonban nem volt idegen ez a fajta döntéshozatali mechanizmus, amely a politikai életben is többször jelentkezett (a 36 éves gróf Esterházy Móric miniszterelnöki kinevezése, vagy a hadseregben Arz gyalogsági tábornoknak a Monarchia vezérkari főnökévé kinevezése). A fiatal, alig harmincéves uralkodó a birodalom vezetésének megújítására törekedett, ami életkori tényezőkben, az általános fiatalításban is megnyilvánult. Nem szabad továbbá megfeledkezni arról sem, hogy Horthyt jól ismerték az udvari körökben, hiszen Ferenc József szárnysegédje is volt, ennek révén pedig Károlyt is személyesen ismerte még annak trónörökös korából.
A kinevezés cattarói hátterét tovább gyengíti, hogy Károly zsarnokságának mítosza már 1917 nyarán megdőlt, amikor a király tömeges amnesztiát rendelt el a politikai okokból bebörtönzöttek számára; természetesen ez a tény is elhallgattatásra lelt a későbbiekben. Károly 1918 őszén pedig maga utasította Horthyt, hogy adja át a flottát a Délszláv Nemzeti Tanácsnak, ezzel pedig megakadályozta egy belháború kitörését. A tisztikar egyenesen árulást látott az uralkodó ezen lépésében, aki, hogy némileg kompenzálja a parancsnokot, altengernaggyá léptette elő a későbbi kormányzót.
Cattaro mítosza Horthy Miklós démonizálásának első lépcsőjét jelentette; esetében azonban – az első világháború vonatkozásában is – teljesen megalapozatlan a „véreskezű” jelző.
A szerző a Veritas Történetkutató Intézet munkatársa