A politikai változás korántsem úgy fog végbemenni, ahogyan azt jó néhányan elképzelték. Nagy valószínűséggel az elnökválasztások vasárnapi döntő, második fordulójában Emmanuel Macron viszi el a pálmát. Donald Trump sikerénél tavaly ősszel átsuhant egy fuvallat a világon, sokan azt gondolták, hogy a választásokon ezentúl mindenhol a konzervatív, sőt a radikális jobboldalnak áll a zászló. Az amerikai elnök első száz napja után inkább kérdések sorakoznak, mint határozott válaszok. A fordulat nem következett be Hollandiában sem, és valószínűleg e hét végén Párizsban sem történik meg. Az őszi német parlamenti voksolás sem fog semmiféle felfordulást okozni. Sőt inkább azért szoríthatunk, nehogy Merkel kancellár szociáldemokrata kihívója, Martin Schulz okozzon meglepetést.
Francois Hollande annyira leszerepelt, hogy eleve öngyilkosság lett lett volna az újraindulása, így esett a választás korábbi ifjú munkatársára, volt gazdasági miniszterére, Emmanuel Macronra. Jóképű és intelligens, ez sem hátrány. A fiatalság zömét megnyerték. Mivel nincs hagyományos politikai párt mögötte, eljátsszuk majd, hogy ő bizony váltig független, balról és jobbról is besöpörhetjük a szavazatokat – ez húzódhatott meg az érvelés mögött. Erre is buknak majd azok, akiknek elsődleges szempont a begyöpösödött francia politikai élet megváltoztatása. A mérsékelt jobboldal jelöltjét korrupciós vádakkal, kiválóan időzítve meggyengítjük épp annyira, hogy távol kerüljön a második fordulótól. Francois Fillon ellen mesterien és olyan médiaerővel volt irányítva a támadássorozat, hogy egyesek szerint a legmagasabb szintre vezetnek a szálak.
Vajon Hollande utolsó mesterkedésével állunk szemben, amely a megvalósulás felé halad? Mindenesetre jól eljátszotta a megrökönyödést, amikor Macron távozott a kormányából, majd akkor is, amikor létrehozta mozgalmát, s bejelentette, hogy megpályázza az elnökséget. Most meg mit látunk? Hát persze, a „fasisztaveszéllyel” szemben az államfő felszólított Macron támogatására. Bár Hollande ilyen jellegű ármánykodási képességében nem kételkedünk, kellettek ehhez társak is. Például Jacques Attali, Mitterrand hajdani elnök főtanácsadója, majd az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank vezérigazgatója, aki azóta is a háttérből keveri a kártyákat. Nem mellesleg ő Macron felfedezője, ő ajánlotta Hollande figyelmébe is. És kellett még az akcióhoz számtalan balliberális médiatulajdonos, akik az adott jelszóra össztüzet zúdítottak Fillonra, és az elnökválasztás egyetlen esélyeseként harangozták be az ifjú jelöltet.
Ki Emmanuel Macron? Olyan tökéletes tehetség, hogy nagyítóval alig találunk hibát az életében, esetleg pár pöttyöt. 1977 végén az észak-franciaországi Amiens-ben született, tehát 39 évesen az eddig legfiatalabb francia elnök lehet. Édesapja ideggyógyász, míg az édesanyja az egészségügyi felügyelet vezetője, korábban gyermekorvosként dolgozott. Macron gyakori szokása, hogy azt mondja: „Tudom, hogy honnan jöttem.” Nyilvánvalóan nem helyi burzsoá származására akar utalni. De akkor mire? Az azonban biztos, hogy az iskolában kiválóan teljesített. Gimnáziumba a helyi katolikus magániskolába járt. Az akkor 39 éves Brigitte Trogneux – férjezett nevén Auziére – irodalomtanárnő és Emmanuel közt szerelem szövődött. Huszonnégy év van köztük. A szülők nem nézték jó szemmel a viszonyt, ezért kellett Macronnak a párizsi IV. Henrik gimnáziumba, az ország legjobb középiskolájába távoznia. A távolság nem tette tönkre a kapcsolatot, tíz éve összeházasodtak.
Franciaországban sem általános az ilyen nagy korkülönbség, felkapja a fejét, aki ilyet hall. Talán megérne az egész történet egy alapos pszichológiai vizsgálatot. A hatvannégy esztendős Brigitte ma ugyanúgy oktatja Macront a kampányrendezvényei előtt, például a hangsúlyozás terén, mint egy diákot – árulták el azok, akik belátnak a kulisszák mögé. Brigitte-nek korábbi házasságából három felnőtt gyermeke van, és hét unokával dicsekedhet. Ők „nagypapinak” szólítják Macront – így lehet egy gyermektelen férfinak számtalan unokája.
A középiskola után jön egy apró fekete pont: a továbbra is szerelmes ifjú kétszer is elbukott az Ecole normale superieure felvételi vizsgáján. A Paris-Nanterre Egyetem filozófia szakára viszont felvették, ahol le is diplomázott, csakúgy, mint a neves Sciences Po politikatudományi ágán. Innen egyenes út vezetett számára a francia elitképzőre, az adminisztrációs főiskolára, a strasbourgi ENA-ra.
Három ilyen diplomával örömmel kapott utána a pénzügyi felügyelet, az itt eltöltött pár év után pedig megnyílt előtte a Rothschild bankház ajtaja, amelyet Párizsban csak a hatalom pénzügyi intézetének neveznek. Az itt töltött évek alatt nemcsak eurómilliomossá vált, hanem megismerkedhetett a francia gazdaság irányítóival is. A Rothschildoknál hihetetlen sebességgel száguldott a karrierje, azt tartották róla, hogy a pénzügyek Mozartja, és mégis a politikánál kötött ki. Harmincnégy évesen tizedannyi fizetésért elvállalta az igencsak munkaigényes, ám befolyásos Élysée-palota főtitkárhelyettesi posztját. Számítása itt is bejött: Hollande két év múlva kinevezte gazdasági miniszterének. A francia gazdaságban neoliberális politikájával nem tudott áttörést elérni, most a programjában ugyanezzel próbálkozik.
Nem biztos, hogy ha Emmanuel Macron elhódítja a francia elnökséget, akkor élni is tud a pozíciójával. A június közepén tartandó parlamenti választásra már van jó néhány jelentkező, akik az En Marche! (Indulás!) mozgalomban szeretnének bejutni a törvényhozásba, ám ez mindenképpen kevés a többséghez. Az elnök valószínűleg társbérletbe szorul, azaz politikailag más színezetű kormánnyal kell majd együttműködnie, ez pedig nem sok jót ígér Franciaországnak.
Majd kiderül, hogy Macron a pénzügyek után vajon a politika Mozartja-e.