Teljesen egyetértek Megyeri Dáviddal (október 30., Ellenzékképtelen ellenzék): nincs értelme a mai ellenzék kormányképtelenségéről beszélni, hiszen még az ellenzéki szerepre sem alkalmasak. Új szó kell tehát, és ez az ellenzékképtelenség. Régen létező fogalom, de eddig nem volt neve. Már 2014-ben is az történt, hogy az ellenzék bukott, mégpedig nagyot. Megbukott ellenzékiségből.
Nem a Fidesz–KDNP-szövetség másodszori kétharmada mutatja ezt. (Ha hinnék a közvélemény-kutatóknak, akkor mondanám, harmadszor is ez várható. De Kovács László klasszikus mondását sem szabad felejteni: nem közvélemény-kutatást kell nyerni, hanem választást.) A bukást az üzenetnélküliségük jelzi.
Miért buktak el? Mi az oka annak, hogy 2010 óta sem a Jobbik nem tud felnőni, sem a baloldal nem képes rendezni a sorait? Lehet egyik vagy másik lépésüket hibáztatni, ki lehet jelenteni, hogy ez vagy az a vezető alkalmatlan, de a kudarc, az ellenzékképtelenség nem egy döntéshez kötődik. A lényeget egyetlen szóval ki lehet fejezni: hiteltelenség. Az alábbi gondolatmenet úgy kapcsolódik Megyeri Dávid írásához, mint az alkotmánybíróságon a párhuzamos indoklás az ítélethez.
Az ellenzéknek az ország egésze szempontjából kulcsfontosságú feladata van. Rájuk hárul a kormány ellenőrző szerepe. A mindenkori kormányoldal biztosítja a kormány számára a kellő számú szavazatot, vagyis az ellenzéki zsargon szerint szavazógépként működik. A hibák feltárása az ellenzék feladata.
Márpedig hibátlan kormány nincs. Meri-e valaki azt állítani, hogy a harmadik Orbán-kormány hibátlanul működik? Szerintem a miniszterelnök úr sem gondolja ezt. Megkapta-e az ellenzéktől azokat az időben jövő figyelmeztetéseket, amelyek segítették volna a hibák gyors kiküszöbölését? Egyáltalán nem. Közbevethetné valaki, hogy minden héten a fejére olvasnak a kormánynak ezt meg azt, mit kívánok még? Nem sokat, csupán azt, hogy csak igaz vádak hangozzanak el. Mit ér az a vádözön, amelyben még azért is a kormányt hibáztatják, hogy reggel felkel a nap? 2010 óta kritikainflációs időket élünk. Az elértéktelenedett, hiteltelen szavak hatástalanok. Ki a csuda volna képes a sok hamis vád között felfedezni a valódiakat?
Miért a folyamatos vádözön? Még az első Orbán-kormány idején történt, hogy megfogalmazott az ellenzék valami vádat, amelyről tudni lehetett, hogy hamis, és azt is, hogy rövidesen ki is derül a hamis volta. Egy ellenzéki újságírótól megkérdeztem, hogy miért teszik ezt, hiszen nekik is tudniuk kellett, hogy a vád hamarosan megdől. A válasz őszinte volt: nem számít. Az emberekben csak az rögzül, hogy a kormány valami rosszat csinált. Egy csepp. Négy év alatt sok csepp lesz, s a végén a kormánynak mennie kell. Valóban: akkor a csepp kivájta a követ, 2002-ben, ha nem sokon is múlott, de kormányváltás lett. Most azonban nem cseppenként adagolják a vádakat, hanem dézsából öntik.
Nem kapta meg tehát az ország az ellenzéktől, amit joggal elvárt: a jobbító kritikát, ami kellene, hogy gyorsabban haladjunk előre. Hiszen nagyon messze vagyunk például még attól, hogy anyagiakban felzárkózzunk az úgynevezett európai színvonalhoz. Ilyen pártokra tehát nincs szüksége az országnak, még ellenzéki pozícióban sem, nemhogy a kormánykerékhez lehetne engedni őket.
Ezért roppant nagy felelősségük van a kormány híveinek. Ha elbűvölve nézik a közvélemény-kutatók adatait, s kényelmesen hátradőlnek, és azt a fáradságot sem veszik, hogy elballagjanak majd a szavazófülkébe, akkor egy talajt veszített, szellemiekben és erkölcsiekben megfogyatkozott alkalmatlan társaságot bíznak meg az ország felemelésével.
A hazai ellenzéknek ugyanis sokkal, de sokkal több híve van, mint amennyit megérdemel. S ők, a dolog természete szerint, el is mennek majd szavazni. Mert egy dolgot azért sikeres volt: gyűlöletkeltésből az ellenzék jelesre vizsgázott.
A kritikainfláció kicsorbította az ellenzék legfontosabb fegyverét. Ebben a helyzetben már csak egy reményük lehet, egy karizmatikus vezető. Ilyen pedig egy van az LMP-től a Jobbikig terjedő spektrumban: Gyurcsány Ferenc. Botka lelépése után alighanem könnyen elfoglalhatta volna ezt a posztot. De úgy tűnik, menekül. A határon túliak szavazati jogának megvonása öngyilkos ötlet, nem csoda, hogy még Tamás Gáspár Miklós is sietett elítélni az elgondolást. Gyurcsány, mintha elfelejtené, hogy kétszer nem lehet ugyanabba folyóba lépni, megismétli 2004-et, azaz ismét a határon túliak ellen fordul, ráadásul most a siker minden reménye nélkül. Lépése ostoba és mélységesen tisztességtelen.
A határon túliak szavazati joga ellen két érvet szoktak felhozni: nem viselik döntésük következményeit és nem járulnak hozzá Magyarország fejlődéséhez. Egyik érv sem igaz. Nagyon nem mindegy számukra, hogy törődik-e velük a magyar kormány, vagy sem. Az anyaországon kívül élő nemzettársaival minden szlovák, román, német vagy szerb kormány törődik. Csak nálunk alakult ki ilyen szerencsétlen helyzet, hogy a baloldal nem vállalja ezt a feladatot.
A szavazati jog (ami egyébként korlátozott, hiszen az egyéni körzetekre nem szavazhatnak) talán kikényszeríti, hogy az egészséges gondolkodású országok mintájára ez a kérdés kikerüljön a pártpolitikai csatározások ingoványából. Ha pedig a magyar kultúrából kiemelnénk azokat az értékeket, amelyeket Trianon után az elszakított területektől kaptunk, bizony sokkal csonkább lenne a csonka haza.
Tulajdonképp nyílt levelet kellene írni és megkérdezni tőle, így november tájékán, hogy ismeri-e Lukács Mátyás vagy Bucsella József nevét? Mindketten a Vörös Hadseregben szolgáltak, és amikor kárpátaljai magyarként észlelték, hogy 1956-ban saját véreik ellen kellene harcolniuk, inkább az életveszélyes dezertálást választották, de magyarként nem lőttek magyarra. Mindkettőjüket elfogták. Lukács azonnal a gulágra került, Bucsella története megdöbbentőbb. Halálra ítélték, ki is végezték, de nem halt bele a sortűzbe, a fejlövésbe. Megoperálták, felépülése után ő is a gulágon kötött ki. Az életéről Kocsis Csaba írt dokumentum jellegű könyvet Elrabolt ötven évem címmel. A könyvbemutatót november 4-én Dupka György tartotta
Berettyóújfaluban.
Lukács Mátyás és Bucsella József abból adnak példát, ami sajnos a mai ellenzékből hiányzik: hazaszeretetből. Gyurcsány most arra gyűjti az aláírásokat, hogy a Lukácsok és Bucsellák ne szólhassanak bele a magyarországi ügyekbe. Létezik ennél gyalázatosabb dolog?
Gyurcsány ostobaságot csinált, de ő maga nem ostoba. Ahogy mondják, 19-re lapot húzott. A célja nyilván nem más, mint hogy a legerősebb ellenzéki párt vezetőjeként uralja a 2018 utáni parlamenti csatákat. Ehhez a Jobbikot ki kell lökni a demokratikus pártok sorából, ami Kálmán Olga ide, Kálmán Olga oda, nem lesz nagyon nehéz, és ki kell várni az MSZP zsugorodását. Fel lehet szívni a mikropártokat, s máris megvalósul a cél.
Ezzel a szavazatijog-megvonási ötlettel ezek a remények látszólag kútba esnek. Ám ez nem biztos. A kérdés, lesz-e annyi becsapható, félrevezethető és nemzeti szolidaritás nélküli ember, aki merő irigységből azt mondja: tényleg ne szóljanak bele azok, akik kint rekedtek. A DK úgy véli, hogy ezek az emberek majd hozzásegítik őket ahhoz, hogy az ellenzék vezetőerejévé legyenek. Remélem, rosszul kalkuláltak.
Hatvanegy éve Bucsella József és társai tudták, mivel tartoznak a nemzetnek. Vajon mi, mai magyarok, tudjuk-e, hogy mivel tartozunk nekik? Állampolgári jogaik megvonásával biztosan nem. De nagyon szeretném már látni azt a középiskolai tankönyvet, amelyben Bucsella József története is olvasható Hunyadi Mátyás, Dobó István és a sok más hősé mellett. Bucsella, aki túlélte saját agyonlövését.
A szerző a KDNP tiszteletbeli elnöke