Áll a bál Brüsszelben az újabb, októberi migrációs EU-csúcs kapcsán. Az EU vezetése az elhíresült kvótapert követően a migráció ügyében a parkett energikus, jóvágású ördögeként táncolna és táncoltatná a tagállamokat.
A nyitány egy lassú tangóval kezdődött, ami azonban egyre gyorsul: könnyű volt az uniót táncba vinni, ugyanis még mindig nem ismerték fel, hogy lassan, de egyre inkább már nem is pusztán migrációról, hanem egy dél–észak irányú népvándorlásról beszélhetünk; Európa azért vonz tömegeket, mert a térségünkben az anyagi jólét szintje az egyik legmagasabb a világon.
Pedig a washingtoni székhelyű Világbank 2017-es elemzése alapján mára világos, hogy a menekülteknek és a gazdasági migránsoknak – többek közt az alacsony iskolai végzettségük és nyelvtudásbeli hiányosságaik miatt – átlagosan 10-15 év kell ahhoz, hogy az európai munkaerőpiacon integrálódjanak. Közben a nagy technológiai cégek legfeljebb ötéves távlatban tudnak tervezni, különösen a mesterséges intelligenciára vonatkozóan, ami a szolgáltatói szektort fogja átalakítani.
Ám a buli mindennek ellenére lázasan folytatódik: pattogó charlestonlépések szimbolizálják az újabb ipari forradalmat. Az EU, miközben vadul ropja a táncot, nem ismeri fel, hogy nem önmagában a népességet kell növelni (hiszen a népsűrűség térségünkben szintén a világelsők közt van a világon), hanem csak bizonyos területeken szükséges pótolni a hiányzó és egyre magasabb képzettséget igénylő munkaerőt.
Ezt pedig már egy ideje tudja is az Európai Bizottság: az egyik, foglalkoztatáspolitikával foglalkozó kutatóintézete, a Cedefop 2016 májusában úgy becsülte, hogy az építőipart leszámítva 2015 és 2025 között gyakorlatilag minden ágazatban csökkenni fog a munkaerő iránti kereslet, ideértve a közepes és magas képzettséget igénylő munkaköröket is. Sőt, a jövőben az európai munkakörök 47 százaléka már legalább középfokú végzettséget fog megkövetelni, magasabb szintű, alkalmazható informatikai készségekkel együtt, miközben a közepes végzettséget igénylő munkahelyek aránya csökken.
A zenészek csak húzzák a talpalávalót, miközben az utóbbi hónapokban már megjelentek ennél kritikusabb és egyben optimistább előrejelzések is, miszerint a munkakörök legfeljebb öt százaléka lesz teljes mértékben, azaz száz százalékban automatizálható, és kétségtelen, hogy a jelenlegi állások túlnyomó része gyökeresen és végérvényesen átalakul (legalább 30 százalékban), méghozzá egyre magasabb fokú kompetenciákat megkövetelve.
Ezzel összhangban Kelet-Európában is várható a robotok számának drasztikus növekedése: az International Federation of Robotics 2016-os jelentése szerint 2019-ig éves átlagban akár a 15–30 százalékos ütem sem elképzelhetetlen. Világszinten pedig a következő három évben akár egymilliónál is több új ipari robotot helyeznek működésbe, és ezek közel felét Kínában fogják rendszerbe állítani.
Sőt a mesterséges intelligenciára építő világcégek fejlesztéseinek köszönhetően 2025-re a legújabb generációs robotok akár harminc százalékkal növelhetik termelékenységet, és ezzel egyidejűleg akár közel húsz százalékkal csökkentve a munkaerő-költségeket. Mindez elsősorban az USA-ban, Kínában és – mint ahogy az Adidas példáján keresztül láthattuk 2017-ben – Németországban fog a leggyorsabban bekövetkezni, hiszen a német cég bár hazahozta a termelést Bajorországba, az automatizált gyártás csak néhány, a robotokat irányító új német munkavállalónak adott kenyérkeresetet.
Az est fénypontja egy elegáns keringő, élénk színű dashikiben és szakadt gumicsizmában: az EU ugyanis jelenleg azt sem ismeri fel, hogy amennyiben az uniós gazdaságfejlesztési és modernizációs segítséget túl gyorsan és rossz ütemben nyújtja Afrikában a tömeges migráció csökkentése érdekében, akkor akár még nagyobb bajt okozhat. Ugyanis ebben a térségben a népességet jóval nagyobb arányban foglalkoztatja a mezőgazdasági szektor: a munkaerőnek még mindig közel 70 százaléka dolgozik az agrár- és élelmiszerszektorban, és a női foglalkoztatottak aránya a mezőgazdaságban itt a legmagasabb a világon. Ez lényegében a kétszáz évvel ezelőtti Franciaország helyzetére emlékeztet.
Nos, ha ebbe a világba robban be a robotika, akkor Afrikában hatalmas lesz a fiatalok, és különösen a nők munkanélkülisége. És ők nem fognak egykönnyen új állást találni az iparban sem, mint az 1800-as évek Európájában az egykori parasztok, zsellérek. Ráadásul az agrárrobotika világpiaca még csak most fog kibontakozni: az előrejelzések szerint a jelenlegi körülbelül ötmilliárd dolláros rendelésállomány 2025-re közel nyolcvanmilliárdosra fog duzzadni.
Mit jelenthet mindez? Csak emlékeztetőül: Magyarországon a rendszerváltáskor közel 700 ezerről 280 ezerre csökkent a foglalkoztatottság 1990 és 1996 között, részben a hatékonyabb nyugati technológiák és versenyképesebb termékek miatt, és közel húsz év kellett ahhoz, hogy a munkanélküliség érdemben csökkenjen Magyarországon és elérje a mostani, rekordalacsony szintet.
Afrikában vélhetőleg ez is hatalmas akadályokba fog ütközni, ugyanis a meglévő és az egyre bővülő innovatív oktatási eszközök ellenére az írástudatlanság mértéke óriási a térségben: még az egyik legjobb mutatóval rendelkező Zimbabwében is 15 százalékos, miközben számos afrikai országban a 30–50 százalékos arány sem ritkaság. A nők körében pedig még fokozottabban igaz ez.
Másképpen fogalmazva: a versenyképesebb szolgáltatói szektor Afrikában gyakorlatilag képtelen lesz a helyi, felesleges és képzetlen munkaerő gyors felszívására, mint ahogy történt Európában a XIX–XX. században a monotonitást igénylő ipari forradalom kapcsán. Ráadásul egy növekvő agrárszektorbeli munkanélküliség esetén, mivel az afrikai férfiak inkább a városokban dolgoznak, a még szülőképes korú, fiatalabb nők számára az anyaság értékelődik fel mint „hasznos opció”, annak minden következményével.
A szerző ENSZ-megbízott, európai parlamenti foglalkoztatáspolitikai szakértő