Az Európai Unió népessége ugyanis a 87 százalékára csökken, nyilván a vele járó gond is – jogos tehát, hogy a tiszteletdíjak is arányosan megcsappanjanak. De már látom, amint elfelhősödik a tekintetük, ráncba szalad a homlokuk és uniszónó populistázni kezdenek engem, primitív adófizetőt: nemhogy kevesebb teendőjük volna a Brexit után, hanem sokkal több lesz. Én meg kénytelen volnék lenyelni a békát: az uniókarcsúsítás nem jár automatikusan együtt bürokráciacsökkentéssel.
Engedtessék meg nekem, hogy ne a britek jövőjéért aggódjak és még csak ne is a londoni munkavállalók kilátásaiért: én változatlanul uniós polgár vagyok és uniós munkavállaló az unióban. Én tehát az unióért aggódom, amiből a Brexit az első néhány órában és napban a lehető legrosszabbat hozta ki.
Az alkalmatlan Junckeren, a lényegében megbukott Merkelen és a pipogya Hollande-on nem csodálkozom: arrogánsak, mint általában. Előbbi kettő faarccal és jéghideg szívvel felszólítja a magukat a jelek szerint erősen elszámító, elgaloppírozó briteket a gyors távozásra; utóbbi pedig máris a (maradék) unió megmentőjének kétes szerepében tetszeleg.
Nem is lenne senki alkalmasabb erre a feladatra, mint ő: Franciaországban az ő uralma alatt elhúzódó szükségállapot van, a francia zsidók tömegesen menekülnek Izraelbe, minden szakma tüntet és sztrájkol a bevezetendő baloldali (!) rabszolgatörvények okán (ők a munka törvénykönyvének módosításaként becézik), a stadionjaikban paprikaspray-s rendőrnők szállnak szembe az ultrákkal, és képtelenek olyan pázsitszőnyeget telepíteni, amelyen lövés közben nem esik el a játékos és nem repül a levegőbe egy fél gyeptégla.
Hollande úgy mentené meg az uniót, hogy az angolos távozást követően visszacsempészné a franciákat a németekkel egyenrangú pozícióba (Párizs–Berlin-tengely). Ez az idő könyörtelen múlásával oly mértékben nevetséges, hogy szabályos sértés például Varsóra nézve, úgyhogy lesz itt még egy-két menet. De hogy az Európai Egyesült Államok kozmopolita álmának évtizedekre befellegzett, azt nem túl nagy szorzóval lehetne megjátszani a tippmixen.
Barátaim közül sokan értetlenkednek: hogyan tudott felülkerekedni a szigetországban a józan észen a löttyös indulat. Nem szeretik, amikor emlékeztetem őket: a történelem – noha akadnak történészek, akik elvetélt matematikusként hasonlót állítanak – nem valamiféle logikus matematikai levezetések elvén működik.
Ha így volna, a háború teljességgel hiányozna az eszköztárából, hiszen nem logikus, hogy emberéleteket áldozzunk vagy kurtítsunk meg holmi partikuláris gazdasági vágyak és elvont eszmék oltárán. Ha a történelemből ki lehetne iktatni az alsóbbrendű (tehát nem diktatórikusan, világboldogító szándékkal a többiekre oktrojált) hiteket és tévhiteket, a junckerista Európai Egyesült Államok projektjének nem lenne gátja vagy ellensúlya.
Továbbmegyek: a profitmaximalizáló globalizmus agya is úgy elszállna, hogy immár egy hatékony világállamban látná az emberiség jövőjét, ahol a világpolgárok logikusan elhagynák nemzeti, rasszbéli, sőt nemi megrögzöttségeiket, úgy termelnének és fogyasztanának, mint a gép, és természetesen mindenki angolul (vagy mandarinul) beszélne. Megjegyzem, a globalizmus világméretű győzelme nem annyira a kapitalizmus, mint a kommunizmus végső diadala volna, úgyhogy adjunk hálát a tökéletlen briteknek, hogy némiképp hátráltatták a győzelem napját, és a történelem illogikus fordulatot vett.
Ezzel a lépésükkel ugyanis nem csupán saját erodálódásukat gyorsították fel (önálló, de uniós Skócia; az ír sziget egyesítése; London potenciális kiválása a Brit Nemzetközösségből; a királynő trónfosztása stb.), hanem az unióét is. Számomra evidencia, hogy nemcsak Cameronnak mint hazardírozó bűnbaknak kellene távoznia a hatalomból, de Junckernek is, hiszen ő is megbukott: nem tudta egyben tartani a rábízott birodalmat. Az uniós intézmények sürgős megreformálása után (vagy előtt) pedig időközi uniós választások kiírása szükséges, hiszen a britmentes unió már egy másik unió. Hogy mást ne mondjak: előáll az a képtelen helyzet, hogy a diadalmas globalista angol nyelv kizárólag Írország miatt marad az unió hivatalos nyelve.
Ez volna a demokratikus megoldás – de hát az unió jelenlegi urai csúfosan megbuknának a demokráciavizsgán: nem véletlen, hogy személyesen nem választotta meg őket senki. A huszonhetek válságtanácskozásán máris kirekesztik a huszonnyolcadikat; előtte pedig összejönnek az alapító országok külügyminiszterei, hogy mag-európázzanak egyet.
Ennél antidemokratikusabb, unióellenesebb gesztust elképzelni sem lehet: talán még emlékszik az olvasó a példázatra, hogy mindenki egyenlő, de vannak egyenlőbbek.
Nyilván merő véletlen, hogy George Orwell is brit volt.