Bár a miniszterelnök már benyújtotta az alaptörvény-módosítására vonatkozó javaslatát az Országgyűlésnek – amely részben az alkotmányos identitást definiálná, részben pedig gátat szabna a Magyarországra történő idegen népesség betelepítésének –, még mindig arról szól a vita, hogy közjogilag érvénytelen népszavazás esetén lehet-e egyáltalán a parlamentnek törvényt módosítania.
A rövid válasz az, hogy igen, miért ne lehetne? A népszavazás kapcsán pusztán egyetlen esetben lett volna akadálya az alaptörvény módosításának vagy bármilyen jogalkotásnak, mégpedig akkor, ha az igenek győztek volna, és egyben érvényes is lett volna a referendum – ennek azonban még matematikai esélye sem volt. Az összes többi kimenetel vagy kötelezettséget ír elő a parlamentnek, vagy pusztán lehetőséget biztosít a népszavazáson feltett kérdés jogalkotói rendezésére. Ha érvényes lett volna a népszavazás, és győznek a nemek, akkor az Országgyűlést kötelezte volna az eredmény. Ha az igenek győztek volna érvénytelenség mellett, ugyanúgy lehetősége lenne a parlamentnek jogszabály-módosításra, mint ahogy a mostani a helyzetben a nemek győzelme melletti érvénytelen referendum után.
Az EU vezetői politikusai Schulztól Junckeren át egészen Guy Verhofstadtig meg voltak rémülve attól, hogy a kvótás népszavazás majd még jobban megrogyasztja a már egyébként is komoly válságokkal terhelt uniót. Aztán, amint kiderült, hogy a referendum közjogilag érvénytelen lett, rögvest jött az örömködés, hogy „megmenekült Európa, hiszen a magyarok – azzal, hogy többségük otthon maradt – a szolidaritás (értsd: kötelező kvóta) mellett foglaltak állást” – harsogták.
Az nyilvánvalóan érthető, hogy a Brexit-referendum után egyáltalán nem örült a brüsszeli elit annak, hogy egy újabb EU-s kérdésben a választók nagy valószínűséggel szembemennek majd a bürokraták akaratával. Apropó, Brexit! A britek népszavazásába valóban beleremegett a „közös projekt”. Ha súlyában nem is mérhető a magyar ügy az Egyesült Királyság távozásához, azért mégis érdemes egy szegmens mellett megvizsgálni, kik és milyen arányban képviseltek a két tagállamban egy-egy adott véleményt.
Nagy-Britanniában a választókorú lakosság létszáma 46 500 000 fő, a júniusi népszavazáson részt vett 33 577 342 állampolgár, ami kicsivel több, mint 72 százalékos részvétel – itt győztek a britek, hiszen Magyarországon alacsonyabb volt a részvétel. Magyarországon – ideértve a lakcímmel nem rendelkező választópolgárokat is – 8 272 625 választásra jogosult szerepelt a névjegyzékben október 2-án, és összesen 3 646 334-en járultak az urnákhoz (44,08 százalék). Természetesen ne hagyjuk figyelmen kívül azt a tényt, hogy népszavazásnál az érvényes szavazatokból van értelme kiindulni, amely 3 418 387 igent vagy nemet jelentett összesen a kvótareferendum esetében, a fennmaradó nagyjából 230 000 választó érvénytelenül szavazott.
És most jöjjön egy kis érdekesség, mégpedig az arányok összehasonlítása. Az Egyesült Királyság állampolgárai közül mindössze 17 410 742-en szavaztak a kilépés mellett – az összes választásra jogosult brit 37,44 százaléka. Magyarországon, október 2-án 3 362 224-en szavaztak nemmel, ami 40,64 százaléka az összes választókorú magyar állampolgárnak. Míg Nagy-Britanniában mindössze 37 százalék választásra jogosult elég volt ahhoz, hogy kiszavazza az EU harmadik legnagyobb gazdaságát a közösségből, a választásra jogosult magyarok 40 százaléka Brüsszel szerint kevés ahhoz, hogy gátat szabjon a kötelező kvóták érvényesülésének. Arról nem is beszélve, hogy az Egyesült Királyságban nem köti a parlamentet a népszavazás eredménye. Ez azt jelenti, hogy a londoni Westminsterben akár figyelmen kívül is hagyhatnák az emberek döntését, hiszen jogilag amúgy sem vonatkozik rájuk, és a parlament határozhatna a maradás mellett is. Mégsem teszik ezt. Nem teszik, mert pontosan tudják, hogy – még ha csak az összes választó 37,44 százaléka – a referendumon részt vevők többsége a kilépés mellett szavazott, és ezt politikai okok miatt kénytelenek lesznek döntéshozói szinten is tiszteletben tartani.
Ugyanez a helyzet a magyar népszavazást követő kormányzati intézkedések ismeretében. Bár nem lenne kötelező az Országgyűlésnek döntést hoznia, pláne nem alaptörvényt módosítania, egy polgári demokráciában nem lehet figyelmen kívül hagyni azt, hogy a választókorúak 40 százaléka egy irányba szavazott, ami ráadásul az érvényesen szavazók 98 százalékát jelenti. Persze ezt valószínűleg hiába magyarázza el bárki Jean-Claude Junckernek és társainak, hiszen rendes technokrataként ők nem szimpatizálnak a demokrácia legközvetlenebb intézményével. Inkább arra biztatják a tagállami vezetőket, hogy viselkedjenek a nap 24 órájában full-time európaiként, és ne kérjék ki a választóik véleményét az életüket befolyásoló fontos kérdésekben – pláne, ha azokat az EU valamelyik intézménye találta ki.
Azt azért érdemes tisztázni, hogy mit is jelent Juncker szerint full-time európaiként viselkedni. Nem is olyan régen, még az eurócsoport elnökeként fejtette ki a korábbi luxemburgi miniszterelnök az uniós döntéshozatalról alkotott véleményét: „Döntünk valamiről, és hagyjuk állni, hogy lássuk, mi történik. Ha senki nem veri ki a balhét – márpedig ez gyakran előfordul, hiszen kevesen értik, miben is egyeztünk meg –, folytatjuk lépésről lépesre az utat, ameddig már nem lehet visszafordulni.” Hát most is hagyták állni egy rövid ideig Brüsszelben a kérdést, azonban volt, aki rájött, hogy miben is egyeztek meg és ki is verte a balhét. Juncker fenti kijelentésének tehát egy pár állítása már megdőlt, most pedig következik az utolsó mondatrész elemzése. Vajon tudja-e majd az EU folytatni az utat lépésről lépésre, vagy figyelembe veszi a kvótákkal szembeni tagállami ellenállást, és szépen lassan, de visszafordul?
A szerző kutatási igazgató, Alapjogokért Központ