E kedvezőtlen döntést először a Moody’s hozta meg 2011 novemberében, majd decemberben ezt követte a Standard and Poor’s kedvezőtlen döntése, végül a sort a Fitch Ratings zárta. Az ország szempontjából rendkívül kedvezőtlen döntések furcsa módon éppen egy olyan időszakban történtek, amikor már javában folyt a pénzügyek külső és belső egyensúlyának helyreállítása, a megelőző évek drámai romlását követően.
A nemzetközi hitelminősítőknek éppen az egyensúly helyreállításának újszerű módja – a később unortodoxnak elnevezett gazdaságpolitika – nem tetszett akkoriban, és ennek adtak nyomatékos kifejezést, amikor hazánk adósságainak minősítését éppen akkor rontották, amikor a kívánatos korrekció már javában tartott.
Az egyensúly helyreállítása viszont nem a korábbi rutinszerű módon „strukturális reformoknak” keresztelt, hazai létnívót romboló módon történt, hanem a hazánkban működő nemzetközi gazdasági szereplők kikényszerített pénzügyi tehervállalásával. A befektetői minősítés elvétele büntetésként is felfogható: együtt járt a hitelek költségeinek növekedésével, sőt időnként még a piac kínálati oldalról történő beszűkülésével is.
Ezzel együtt járt egy kísérlet is, hogy visszakényszerítsék hazánk külső finanszírozását az IMF hiteleihez. Úgy, ahogyan azt az előző balliberális kormány 2008 végén megkötött készenléti hitelkerete jelentette. A vele járó feltételrendszerrel, a hazai megszorítási gyakorlatra történő visszatéréssel együtt.
Nemkívánatos nemzetközi szintű, baljós politikai minősítésektől sem mentesen, de öt év alatt végül eljutottunk oda, hogy a Fitch Ratings újra befektetésre ajánlatosnak minősítette hazánk adósságait, és vélhetően belátható időn belül ugyanezt teszi majd a két másik nagy hitelminősítő is. Azt is szükséges rögtön megemlíteni, hogy a visszaminősítést röviddel megelőzően két nemzetközi értelemben fontos intézmény, maga az IMF a hazánkról szóló éves jelentésében, majd azt követően az OECD is elismeréssel szólt a hazai gazdaság eredményeiről.
Kritikaként mindkét szervezet olyan dolgokat említett, amelyeknek a kormány is tudatában van, és tervekkel rendelkezik megoldásukra. Talán nem állunk feltételezésünkkel messze a valóságtól, ha azt véljük, hogy a vezető nemzetközi intézmények elismerése és maga a felminősítés is a magyar kormány és a nemzetközi befektetők közötti újszerű alku létrejöttét jelzik, amiben mára mindkét fél kényelmesen érzi magát, mert hosszú távra stabilitást biztosít az évtizedes válságról válságra bukdácsolás helyett.
Végképp bizonyítást nyert, hogy lehetséges Magyarországon gazdasági növekedés és pénzügyi egyensúly egyszerre, azok nem egymást kizáró ügyek. Mindez egyben vérfagyasztó távlatokat is sejtet a balliberális hazai politikai ellenzék részére: azt jelenti, hogy a nemzetközi befektetői közösség inkább értékeli a tartós stabilitáson alapuló együttműködést, mint az időnként borzalmas társadalmi konfliktusokon keresztül megvalósuló megszorításos bukdácsolást.
Röviden szólva, az ezt képviselő és évtizedekig kiszolgáló hazai politikai elit szolgálataira már nincs szükség, mert azok több kockázattal és nem több haszonnal járnak, amire a jelenlegi és a közeljövő kalandos nemzetközi helyzetében végképp nincs szükség.
Arról az eddig soha nem hangoztatott szempontról is szólni érdemes, hogy a hazánkban működő politikai oldalak közül melyik veszi komolyan az ország hitelképességének jó állapotban tartását. A hazai hitelek minősége 2000–2001 között, az első Orbán-kormány alatt volt a legjobb állapotban. Mindhárom minősítő a hazánk gyakorlatában addig és azóta is egyedülálló „A” minősítést adta, és a kilátást is pozitívan ítélte meg. Az első Orbán-kormány alatt csökkent a GDP-arányos adósság 53 százalékra, a maastrichti kritériumok alá, Gyurcsány Ferenc kormánya azonban újra elhozta a romlást.
2006-tól mindhárom intézet negatív kilátást alkalmazott, de csak Bajnai Gordon kormánya alatt, 2008-ban kezdődött el a befektetői minőségek fokozatos rontása, annak ellenére, hogy a romló mérlegeket és a piaci kényszert látva az MSZP-kormány soha nem látott és korábban meg nem ítélt összegű készenléti hitelben állapodott meg az IMF-fel, amihez a megszokott megszorítások társultak.
A befektetői piac azonban szinte mindig a hitelminősítőktől függetlenül jól árazta a kockázatokat. A tízéves magyar államkötvényhozamokon a legkisebb hozamot (2,82 százalékot) az első Orbán-kormány alatt lehetett tapasztalni, míg a hozam a szédítő 12,9 százalékot 2009-ben, Bajnai alatt érte el. Jelenleg 3,43 százaléknál tart, lefelé mutató trendet követ, pedig Bajnai alatt még ajánlották a minősítők a papírokat a befektetőknek!
A hitelminősítői gyakorlat ellentmondásos pártossága éppen annak alapján ítélhető meg, hogy tőlünk a befektetői minősítést éppen akkor vonták meg, amikor az egyensúlyi helyzet látványos javulásnak indult, miközben a megállíthatatlannak tűnő romlás közepette, 2006 és 2010 között nem láttak veszélyt, ami a befektetőket fenyegetné, ha hazai papírokat vásárolnak.
A szerző közgazdász