Botka László, a szocialisták aktuális miniszterelnökjelölt- jelöltje azt találta mondani: „Nem szeretném visszahozni a 2010 előtti világot, amelynek egyik megtestesítője Gyurcsány Ferenc volt.” Február végi, budapesti előadásában pedig arról beszélt, hogy mindazok, akik fő szerepet játszottak a 2010 előtti kudarcokban, vonuljanak a háttérbe.
Egyetlen kérdés merül fel csupán: vajon mennyire gondolja komolyan Botka a fenti kijelentéseket? Vajon mennyire elhihető, hogy egy év múlva, két hónappal a választások előtt is ugyanezt fogja mondani? Az elmúlt huszonhét év összes, baloldallal kapcsolatos tapasztalata azt mondatja velem: ismét csak üres fogadkozás, szájkaratézás az, amit Botka művel. Éppen ezért nem javasolnám senkinek, hogy nagy tétben fogadjon arra, hogy az MSZP és a DK külön indul a 2018-as választásokon, s nem lesz semmilyen választási együttműködés a két párt, illetve más balliberális kis pártok között. Pedig lenne oka arra Botka Lászlónak és a szocialistáknak, hogy komolyan gondolják a szétválás bejelentését.
Az egyik az, hogy Gyurcsány Ferenc valóban a leginkább elutasított politikus a magyar politikai palettán; ezt a tényt a közvélemény-kutatások immár hosszú évek óta folyamatosan jelzik. Nem is véletlen ez, hiszen Gyurcsány 2004-től 2009-ig tartó miniszterelnöki ténykedését a kezdetektől, a megválasztásától kezdve egészen a 2009. tavaszi, „önkéntes” lemondásáig folyamatos botrányok és válságok kísérték, beleértve ebbe az őszödi beszédet, a beszéd okán kitört tüntetéshullám európai szinten elképesztően brutális, emberi jogokat tipró rendőri leverését, a saját korrupciógyanús ügyeinek sokaságát, az ország eladósítását, a 2004-es népszavazás során a kettős állampolgársággal szembeni fellépését, az ultraliberális gazdaságpolitika mentén az állami vagyon felélését, az egészségügy leépítését, a hatalomhoz mindenáron való ragaszkodását, az ország erkölcsi szétzüllesztését – és még folytathatnám a sort. És bár az emberek, a választópolgárok hamar felejtenek és hamar átsiklanak az események felett, Gyurcsány egyes viselt dolgai, különös tekintettel az őszödi beszédre és borzalmas következményeire, a mai napig megmaradtak az emlékezetükben.
Egyszóval, Gyurcsány itt és most, a mai Magyarországon taszítóan hat a választók döntő többségére. A felmérések ugyanakkor egyértelműen megmutatják, hogy a Demokratikus Koalíciónak van egy szűk, de érzelmileg nagyon elszánt, a pártelnököt fanatikusan imádó törzsi bázisa; ez a bázis döntően olyan, hetven év feletti nyugdíjasokból áll, akik erősen kötődnek a volt MSZMP-hez, és mind a mai napig a Kádár-rendszer elkötelezett hívei. Nos, ők azok, akik tűzön-vízen át követik Gyurcsány Ferencet, s szállítják a párt számára az 5-8 százalékot. S bár világos, hogy ez a bázis természetes okoknál fogva választásról választásra csökkenni fog, egyelőre még elég ahhoz, hogy Gyurcsány – elvileg – megkerülhetetlen tényező legyen a baloldalon.
Ha a szocialisták jól akarnak szerepelni a választásokon 2018-ban – amit egyébként sokan megkérdőjeleznek –, akkor a Demokratikus Koalíció választói bázisára is szükségük lenne a „sikerhez”. Ennek elhódítására két mód áll rendelkezésre: vagy nem szövetkeznek velük és elcsábítják a szavazóikat, vagy szövetkeznek velük és együtt indulnak a jövő évi választásokon. Csakhogy itt a probléma: a DK választói bázisa olyan törzsi bázis, amely vakon hisz Gyurcsány Ferencben, az MSZP-hez való átállás számukra tehát egyszerűen nem opció. Ha tehát nincs szövetség szocialisták és a DK között, akkor szavazataikkal nem fogják segíteni az MSZP-t; vagyis ez esetben utóbbi számára elvész 5-8 százalék baloldali, pontosabban posztkádári szavazat.
A másik megoldás tehát mégis a szövetkezés, akár befogott orral is, és minden, ezzel ellentétes fogadkozás sutba vágása. Igen ám, csakhogy ebben az esetben az egy meg egy nem kettő, mégpedig éppen a Gyurcsánnyal szembeni általános és indokolt közutálat miatt. Az ingadozó választók döntő többsége nemcsak a DK-ra nem szavaz Gyurcsány Ferenc miatt, hanem arra a pártra sem, amelyik szövetkezik a Gyurcsány vezette DK-val. Vagyis, az MSZP önmagát is besározza azzal, ha együttműködésre lép a DK-val. Ezért nem lesz az egy meg egyből kettő vagy annál több, hanem sokkal inkább kettőnél kevesebb.
És ebből adódik a 22-es csapdája: a szocialisták számára a DK-val való szakítás azt jelenti, hogy le kell mondaniuk 5-8 százaléknyi baloldali (vagy pontosabban: posztkommunista) szavazóról, míg ha szövetkeznek Gyurcsányékkal, akkor saját magukat erodálják a baloldali – nem gyurcsányista – szavazók körében, s ez is szavazatveszteséggel jár. Ez az alapdilemma feloldhatatlan a szocialisták és Botka László számára.
Persze, gondolkodhatnának úgy is, hogy Nagy Sándor-i módon átvágják a gordiuszi csomót. Mit jelentene ez? Azt, hogy nem számolgatnak, hanem vállalják az egyedüli megméretést, bízva abban, hogy olyan megújult, hiteles baloldali alternatívát tudnak kínálni a választóknak 2018-ban, ami megmozgatja a bizonytalan baloldali, illetve az ingadozó szavazókat, s sokkal többet hoz nekik a konyhára, mint a DK miatt elveszett néhány százalék. Ráadásul ez azért is lehetne logikus lépés a szocialisták részéről, mert a Botka által nemrég, nagy általánosságokban meghirdetett program gyökeresen szemben áll a Gyurcsány Ferenc által képviselt neo- és ultraliberalizmussal.
Ám a fentiek ellenére meggyőződésem, hogy 2018 tavaszáig mégiscsak újra össze fog nőni az, ami összetartozik. Azért, mert minden különbségüket felülírja három dolog: egyrészt a közös, elvtársi, kommunista gyökerű múlt, másrészt az Orbán Viktor és a nemzeti kormány iránti szenvedélyes gyűlölet, harmadrészt pedig a zsákmány és a kiváltságos pozíciók iránti olthatatlan vágyakozás. De akárhogyan is lesz, a választók döntő többsége egyet biztosan nem felejtett el: azt, hogy Gyurcsány országrontó kormányzásához Botka László is asszisztált, nem tiltakozott semmi ellen 2010 előtt, s jó pártkatonaként megszavazott mindent a többi baloldali képviselővel együtt.
Botka fellépése mindezért hiteltelen, s ő sem válhat a baloldal megújítójává.
A szerző politológus