Minden állam legalapvetőbb feladata állampolgárainak biztonságát szavatolni. Bármilyen területi joghatósággal rendelkező hatalom meggyengülésének egyik első jele az, ha a közbiztonság megrendül. Nyugat-Európában számos országban az állam éppen elveszíti területi joghatóságának alapvető attribútumát, azt, hogy egyedi esetektől eltekintve mindig és mindenhol képes biztosítani az állampolgárai biztonságát.
A magyar nép – mint ahogy Európa számtalan nemzete – megtanulta az első világháború utáni forradalmak és a szovjet megszállás során, hogy a közbiztonság eléggé túl nem becsülhető érték. Biztosítása boldogabb időkben nem is tűnt olyan nagy teljesítménynek, hiszen az egykultúrájú emberek, akik szoros, életre szóló kisebb-nagyobb közösségben élték az életüket, az esetek többségében saját maguk is képesek voltak az állam közreműködése nélkül a mindennapi életük rendjét megvédeni.
Ahol azonban etnikai, kulturális és/vagy vallási különbségek voltak a rendfenntartó erők és a lakosság között, mint Amerika nagyvárosaiban vagy például Észak-Írországban, ott hamarosan a hagyományos eszközökkel fenntarthatatlanná és elképesztő mértékűvé vált az etnikai alapú bűnözés, főleg, ha politikai jelleget is kaphatott. Az észak-atlanti civilizációban 1968 után egy példátlan liberalizálódási folyamat ment végbe, amelynek során az állampolgári jogokat kiterjesztették, miközben a rendfenntartó szervezetek közvetlen beavatkozási és megelőzési lehetőségeit drasztikusan korlátozták. A hatékonysági szempontokat figyelmen kívül hagyták.
Amerikában a Reagan-éra idején gyakorlatilag fegyverrel kellett visszafoglalni a nagyvárosok utcáit a különböző hátterű bűnözőktől, amelyek egyébként nem kis részben a polgárjogi mozgalom sikerei miatt kerültek a kezükre. Amerikában a liberálisok, ha tehetik, megtiltják a rendőrségnek, hogy valószínűségi alapon igazoltasson, végezzen bűnmegelőző tevékenységet. Ennek elmaradása esetén viszont a nagyvárosok bizonyos részei no-go zónákká változtak. Az amerikai rendőröknek még nem tiltották meg (mint Nyugat-Európában), hogy ha kell, megvédjék magukat, akár fegyverrel is. Ennek ellenére a felfegyverzett amerikai társadalomban a rendőrök helyzete ugyanúgy folyamatosan romlik, mint Nyugat-Európában.
A nyugati nagyvárosokban az év végén elkövetett, hatósági személyek elleni támadások, lincselési kísérletek, illetve a török–kurd konfliktus megjelenése a német utcákon olyan fokú tekintélyvesztésről és következménynélküliségről tanúskodnak, amely a mi, liberalizmushoz még nem szokott társadalmunkban elképzelhetetlen. Nyugaton viszont szükségszerű következmény.
A liberális politikai elit természeti törvénynek gondolja azt, hogy az emberek integrálódni akarnak és együttműködnek a hatóságokkal. A nyugati polgár is egyre inkább így gondolta az elmúlt évtizedekben, mert a jólét eltakarta a devianciákat és azok hatásait. Az emberek már nem elengedhetetlen jónak, hanem szükségtelen rossznak tekintik a rendőrséget. A kilencvenes évekig, ha egy gazember rendőrt bántott, olyan retorziókkal kellett számolnia mind a hatóságok, mind az emberek részéről, hogy csak őrültek kockáztatták meg.
Az ezredfordulótól kezdve azonban a bűnözők jogainak példátlan kiterjesztése mellett a politika rendszeresen a rendőrök ellen fordult, ha azok határozottan mertek fellépni az egyébként privilegizált kisebbségi csoportok (és azok tagjai) által elkövetett bűncselekmények ellen. Persze a németországi Pegida-mozgalom vagy az AfD tüntetései során nem volt probléma az embertelenség és a rendőrállami módszerek alkalmazása.
Az ostoba liberális politikusok nem vették észre, hogy a rendőrség tekintélyének radikális csökkenése az állam tekintélyét is porig rombolja. A liberálisok sosem értik meg, hogy tekintély nélkül semmi sem működik, főleg egy erőszakszervezet képtelen ellátni a feladatát anélkül, hogy az emberek együttműködnének vele. A végletekig legyengített jogosítványokkal rendelkező, pszichésen „rendőrtelenített” rendőrök pedig egyre többször szorulnának arra, hogy erőszakot alkalmazzanak, de miután el vannak tiltva tőle, egyre inkább csak célpontok, nem pedig a rend garanciái.
Nyugat-Európában naponta alázzák meg a rendőröket, akiket a politikai elit látványosan hagyott magukra abban a háborúban, amelybe fegyvertelenül küldte őket.
A liberális dogmatika több alaptételét láthatjuk itt egyszerre működésben. A jelenlegi szélsőséges individualizmuson alapuló jogrend alapvetően az elmúlt 150 év nyugati társadalmi változásainak következménye. Európában a gyűlölet-bűncselekményeket (többségként) csak fehérek, katolikusok, férfiak, heteroszexuálisok követhetik el, s ugyanők értelemszerűen nem is lehetnek áldozatai ilyen cselekményeknek.
A francia rendőrnő véletlenül félbemaradt meglincselését (ami egyébként rendszeres esemény a franciáknál) bemutató videón jól látszik, hogy ez egy igazi otthonról hozott közösségi cselekmény, amelyben az elkövetők olyan minőségben vannak jelen, amelyet az európai jog nem ismer. Teszem hozzá, az európai emberek gondolkodása sem, az utolsó boszorkányperek ideje óta. Már a fejlett amerikaiak is felhagytak vele (ahol általában feketéket lincseltek fehérek) hatvan éve. A lincselés ugyanis közösségi esemény, szórakozás, identitásképző erő, valamint fóruma az erkölcsöket be nem tartó egyének megbüntetésének és a morális szabályok látványos közösségi megerősítésének.
A francia rendőrnő ugyanis nem tagja annak a közösségnek, amely a francia állam területén él, sőt igazából nem is ember, hiszen nem muszlim és nem férfi, amely két tulajdonság elengedhetetlen ahhoz, hogy valaki embernek minősüljön az iszlámban. Mindent elmond a franciákról, a francia államról, hogy ezt a kérdést nem ötezer katona beszéli meg az elkövetőkkel és az őket támogató, kitermelő, rejtegető közösséggel, hanem a „normál” ügymenet keretében maradnak büntetlenek az elkövetők.
A területi joghatóság megőrzése ugyanis csak akkor automatikus, ha az ott élő emberek is automatikusnak tartják azt. Tulajdonképpen most arról van szó, hogy a helyi muszlimok fokozatosan átveszik a joghatóságot a francia államtól, és az ezt tétlenül nézi, mert elsatnyult gondolkodásában az csak jogi fogalom és nem hatalmi. Az európai politikai elit lemondott az őket megválasztó állampolgárok biztonságáról egy másik kultúra kanalizálatlan, feldolgozatlan indulatai miatt, és ezt valami okból csökönyösen értéknek nevezi a saját népének értékeivel és érdekeivel szemben.
A liberálisok a saját és a muszlimok értékszemlélete mentén folyamatosan fosztják meg az európai embereket a legalapvetőbb jogaiktól. A biztonságos mindennapi élet joga egyszerre következik az annyit mantrázott szabadságból, egyenlőségből, szolidaritásból. Nemcsak a gazdasági migránsokat kell megállítanunk délen és nyugaton egyaránt, hanem annak a gondolkodásnak a térnyerését is, amely szerint a saját államunk rendőreit és katonáit, akik képviselik és biztosítják a biztonsághoz való jogunkat (a mentősökkel, tűzoltókkal együtt), nem védjük meg a bűnözők, a migránsok, a menekültek, a nem keresztények alapvető jogaira hivatkozva.
Saját magunkra nézve is le kell végre vonnunk a következtetést: hiába várjuk a rendőreinktől, a titkosszolgálatok szakembereitől, hogy megvédjenek minket, ha mi, normális állampolgárok nem védjük meg őket. Ez a folyamat nálunk is elindult azzal, amikor a Soros-civilek megpróbálják az igazságszolgáltatást az állam és a normalitás ellen fordítani. Amikor az ellenzék folyamatosan támadja az ügyészséget, és igyekszik ellenséges hangulatot kelteni a honvédség és a rendőrség ellen, akkor nemcsak rövid távú haszonszerzésre törekszik, hanem egy mélyebb koncepciót is megvalósít. Azt akarja elérni, hogy a katonáink és a rendőreink ne merjenek megvédeni bennünket. A rendőrökre támadó radikális „liberális” tüntető az önvédelmi ösztöneinket teszteli. Ha ezt a folyamatot távolról figyeljük, és nem állunk hangosan és határozottan a fegyveres erőink mellé már most, akkor eláruljuk a katonáinkat és a rendőreinket, és feladunk valami nagyon fontosat Magyarországból.
A szerző szociológus