Kis költői túlzással állítható, hogy bár a hazai ellenzék és több, túlmozgásos „okos értelmiségi” – copyright by Balázs Péter – is keményen dolgozik azon, hogy a jelenlegi kormánypártok legalább kétharmaddal győzzenek a közelgő választásokon, az ügy érdekében sokat tesznek egyes európai uniós szervek is.
Január 4-én vált ugyanis hivatalossá, amit már korábban is sejteni lehetett: az Európai Bizottság a 2015-ös kvótahatározat végrehajtásának kikényszerítése végett az Európai Unió Bíróságához fordult Csehország, Lengyelország és persze Magyarország ellen. E perlési politizálás pedig ékes bizonyítéka annak, hogy minden ellenkező híresztelés dacára mégiscsak vannak migránskvóták, és azokat mégiscsak rá akarja erőszakolni az EU a renitensnek címkézett tagállamokra.
A hallgatás és bölcsesség között arányos összefüggést tételező ősi mondás esetünkben is igaz: a bizottság ugyanis éppen az ilyen, és ehhez hasonló aktusaival bizonyítja be saját maga, hogy amit Magyarország kormánya migránsügyben politikailag állít, az igaz. Brüsszel célja egy posztnemzeti, posztkeresztény, kevert Európa létrehozása. Persze ebben a kvótaügy csak egy kis, de szimbolikusan annál fontosabb lépés: ha annak végigvitele sikerül, akkor utánuk a vízözön.
És bár nyilvánvaló, hogy a bizottság bevándorlásügyi szellemi apportjával mindanynyiunk kollektív idegrendszerével játszadozik, egy pillanatra a tágabb horizontról emeljük át tekintetünket a szóban forgó konkrét kvótaügyre magára, nem foglalkozva azzal, miért is tesznek a téma napirenden tartásával óriási szívességet a kormánypártoknak.
Mindenekelőtt érdemes látni, hogy a kvótázás kapcsán hogyan jönnek a felszínre új törésvonalak – na nem az egyes tagállamok vagy egyes tagállamok és Brüsszel között (azok eddig is megvoltak), hanem uniós szervek, uniós vezetők között. Donald Tusk, az Európai Tanács elnöke még a december eleji uniós csúcs előtt hatástalannak minősítette a kötelező menekültügyi kvótákat, arra kérve az uniós állam- és kormányfők gyülekezetét, hogy adják vissza a tagállamok kezébe az ügyben a döntés jogát – ami lényegében végre annak felismerése, hogy a kvótázás nem megoldás, hanem a probléma része.
A volt lengyel kormányfő persze azonnal kapott hideget-meleget: az Európai Bizottság részéről Timmermans alelnök és Avramopoulosz biztos azonnal elfogadhatatlannak és Európa-ellenesnek, a szolidaritás elvét aláásónak nevezte a nyilatkozatot. Nemkülönben megdöbbenésüknek adtak hangot az Európai Parlament migránsügyben intellektuális kontrollt gyakorolni óhajtó képviselői, így a liberális Guy Verhofstadt vagy a „mindig van rosszabb választás” elvét valló Cecilia Wikström, aki nagy erőkkel támogatja a felső korlát nélküli, állandósított kvótamechanizmus bevezetését is.
De nemcsak Tusknak van vitája az EP-vel vagy a bizottsággal, hanem a bizottságnak is, mégpedig az EU Bíróságával. Jean-Claude Juncker úrék ugyanis – mint akik büntetni akarnak, ha már úgyis magukat tételezik a történelem urának – azt állítják, hogy ez a 2015-ös kvótahatározat annak lejárta, azaz 2017. szeptember 27. után is végrehajtható és végrehajtandó, így kikényszeríthető fenti három vonakodó tagállamtól (hogy a többi, a rá szabott részt csak minimális részben teljesítő tagállamtól miért nem, azt most fedje homály).
A baj ezzel csak az, hogy ha az elvileg két évre szóló, ideiglenesnek tételezett kvótahatározatnak annak „szavatossága” után is lehet joghatása, és annak alapján egy várhatóan másfél évet igénybe vevő pert követően is lehet migránsokat szétosztani, akkor az nem egy ideiglenes, hanem egy hosszú távú mechanizmus.
A bíróság viszont éppen arra alapozva utasította el még tavaly szeptemberben Magyarországnak és Szlovákiának a határozat ellen benyújtott keresetét egy másik perben, amely azt vitatta: érvényes eljárásban hozták-e meg a döntést, hogy az csak egy-két évre szóló ,„átmeneti intézkedés […] következésképpen meg kell állapítani, hogy a megtámadott határozat korlátozott időszakra alkalmazandó”.
És mivel átmeneti intézkedésről van szó – így a bíróság –, ezért volt lehetősége az EU-nak azt a rendes jogalkotási eljáráson kívül, „különleges jogalkotási eljárásban” meghozni: tehát a határozat jogalapját tekintve érvényes.
A bíróság korábbi és a bizottság mostani álláspontja között tehát feloldhatatlan ellentét feszül. Vagy az van, amit a bíróság mond, tehát hogy a kvótahatározat egy átmeneti mechanizmus, amelyet ennek megfelelő, érvényes eljárásban alkottak meg, vagy az, amit a bizottság: tehát a döntés hosszú távú jellegénél fogva formálisan most is végrehajtandó, akkor viszont nem megfelelő eljárásban hozták, így jogalapját tekintve érvénytelen.
Ám a kettő egyszerre nem megy. Ami biztos: akár az egyik, akár a másik „megoldást” fogadjuk el, a kvótahatározat alapján 2018 januárjában migránsok befogadására tagállamot kötelezni nem lehet.
A bizottság viszont azzal, hogy a bíróság tavaly szeptemberi döntése után most számon akarja kérni pár kipécézett tagállamon a szóban forgó döntést, újfent azt bizonyítja, hogy különböző eljárásait politikai lángpallosként használja. Kezd főszabállyá válni az a José Manuel Barroso alatt elkezdődött és Juncker alatt szokássá vált gyakorlat, miszerint a bizottság a „szerződések őréből” politikai szervvé válik – ráadásul a politikai intelligencia hiányának némely fogyatékosságával súlyosbítva. Így lesz a nappal hőse az éjszaka vámpírja – ne engedjük, hogy a mi vérünket is kiszívja.
A szerző az Alapjogokért Központ igazgatója