Fasizmussal vádolták, pedig sosem lett belőle diktátor: a magyar történelem talán egyik legtöbbet vitatott miniszterelnökének munkásságára máig rátelepszik a kommunista történetírás salakja, megnehezítve a polgári tájékozódást. Októberben 80 éve halt meg Gömbös Gyula.
A rendszerváltás utáni történetírás megannyi helyen foglalkozott Gömbös diktatórikus törekvéseivel. Ennek ellenére a klasszikus konzervatív szemlélőben felmerülhet egy bizonyos kérdés, amelyre szintúgy érdemes választ adni. Bethlen István személyes tisztelőjeként nem nehéz észrevenni, hogy a Gömbös-éra alatt szárba szökkent politikusok és publicisták mélyen elítélő véleményt fogalmaztak meg a 19. századi liberalizmus ezen utolsó vasakaratú politikusa és az angol szabadelvűség hazai megtestesítője ellen.
Elégedetlenségük a húszas évek kormányzatával nem volt véletlen, hiszen a fajvédők és a keresztényszocialisták sokszor szociáldemokrata, vagy akár még rövid ideig Tanácsköztársaság-barát háttérrel is rendelkeztek. Az ő szemszögükből a földreformot elkaszáló és a numerus clausust visszafogó Bethlen-időszak az „elnyomott magyarság” gazdasági megerősítését célzó fajvédelem elveinek elárulását jelentette.
A húszas évek liberalizmusával való szakítás – ahol a liberalizmus még az angol típusú, korlátok és felelősségek között működő szabadságot jelentette – sokkal nagyobb bűne volt a Gömbös-érának, mint a diktatúra építgetése vagy a német piacok megszerzése. Más is csinált üzletet a náci Németországgal, és az 1935-ös választások sem mutatnak sötétebb képet, mint például az 1925 nyarán zajlott választás, ahol is a csendőrök magának Gömbösnek verték szét a fajvédő gyűlését. „Öregembereket puskatussal vertek szemem láttára” – panaszkodott Gömbös Bethlennek, aki azonban személyesen felelt a felelős és érett uralkodó körök hatalmon maradásáért.
Ő a stabilitást, és nem a demokráciát tartotta elsőrangú szempontnak: mint vélte, a demokrácia „nem jelentheti a nyers tömegnek vak uralmát, s nem jelentheti a kisebbségek előjogait sem. Az igazi demokrácia biztosítja az intelligens osztályoknak a vezetést (…), az a demokrácia, amely nem meri kimondani azt, hogy ebben a demokráciában az intelligencia vezető szerepre van hivatva, az nem demokrácia, hanem demagógia.”
Hasonlóan a kommunista történetírás utózöngéje, hogy a húszas évek liberális konszenzusát megtámadó népi – valójában népi szocialista – írók felé való közeledést Gömbös pozitívumaként emelik ki. A radikális újraosztást és népi szocializmust hirdető írókkal való diskurálás nem a demokratikus meggyőződés és a nyitottság, hanem a szélesebb liberalizmusellenes front megnyitásának a jele. Még egyszer ismétlendő: itt a liberalizmus a két háború közötti időszak legsikeresebb időszakának felelős és korlátok közé helyezett szabadságeszméje, nem pedig a mai „liberalizmus”, amit F. A. Hayek találó megfogalmazása szerint sokkal inkább kellene szocializmusnak neveznünk.
A Gömbös által finanszírozott, és Hubay Kálmán által szerkesztett Esti Újság arról írt programadó cikkében, hogy a „hatalmas érdekeltségekkel” és az „idegenekkel”, azaz a nagybirtokosokkal és a zsidókkal, az elmúlt Bethlen-éra kedvezményezettjeivel akar leszámolni. Hubay később nyilas szerkesztő és politikus lett, s hasonló karriert futott be a többi, Gömbös-párti sajtóba bekapcsolódó újságíró, mint Marschalkó Lajos és Oláh György is. Marschalkó utólag – 1942 szeptemberében – azt írta Gömbösről, hogy annak célja „a liberális-feudális-zsidó front tönkreverése”, „Bethlen-Magyarország lerombolása” volt, Oláh pedig így riogatta olvasóit az Egyedül Vagyunk hasábjain: „Ha visszatérnének” a „konzervatív urak és a zsidók”, „Istóczy sorsa paradicsomi állapot [lenne] ahhoz képest, ami a Gömbös óta föltámadt jobboldali és ellenforradalmi Magyarország vezetőire várna”.
Ebben a cikkében Oláh Gömböst és az őt követő korszakot egyszerűen jobboldalinak nevezi, noha egy konzervatív értelmiségiben felmerülne a kérdés, hogy mitől is jobboldali egy olyan politikus, aki első politikai megmozdulásait az őszirózsás forradalom alatt tette, s akinek legmaradandóbb adaléka a magyar politikai szólástárhoz az „igen, szocialisták vagyunk, de nemzeti szocialisták” volt. A baloldali múlt talán nem meglepő Gömbös esetében, ám természetesen a kommunista történetírás ezt nem mondhatta ki, hiszen kínos lett volna belátni, hogy Gömbös is szocializmusban gondolkodott: ezért lényeges elemként külpolitikáját, diktatórikus külsőségeit és antiszemitizmusát emelték ki, elhallgatva, hogy – Gergely Jenő szavaival – Gömbös „a nagytőke és a nagybirtok érdekeit sértő reformprogramot hirdetett meg, a konzervatív-liberális, lényegében mozdulatlanságot konzerváló bethleni szisztéma modernizálását”.
Gömbös Gyula értékeiként olyan baloldali eredményeket szoktak felemlegetni, mint a Bethlen István alatt megszilárdult rend – a „tegnaphoz való visszatérés” – megbolygatása.
Ez azonban inkább a jogállam és a liberális-konzervatív neobarokk rendszer felszámolásának az előjele volt, és a legkevésbé sem méltatandó egy polgári értékrend szerint. Mindez persze éppen csak a marxista történetírás egy újabb hazugságára mutat rá: Szegedtől nem vezetett egyenes út Budafokig, és Budafoktól sem Sopronkőhidáig. Gömbös Gyulának igenis sokat kellett dolgoznia Bethlen-Magyarország lerombolásán.
A szerző történész