Két és fél év már elegendő – mondhatni: történelmi – időtávlat ahhoz, hogy az ember kimondja: régi kedves lapja, ahol az életéből két sűrű évtizedet töltött, csúnyán elárulja, meghazudtolja a neves lapalapító szellemiségét. Pedig kár a patinás márkanévért, kár az illúziókért. Elég csak az újság mostani párt- és eszmei szövetségeseire tekinteni, hogy az ember mélységesen elszomorodjon.
Egy ideig mentegettem a régi kedves kollégákat: egzisztenciális terhek alatt nyögnek, családot tartanak el – bizonyára ezért nem érzékelik a finom tudatmódosulást. Ezért hazudják maguknak azt, hogy eddig csúnyán el voltak nyomva, de most felszabadultak: mindentől és mindenkitől függetlenek. Aztán ez a tudatmódosulás már nem is lett olyan finom: ha jövendő korok médiaiskolásainak kell majd tanítani az ideológiai hátraarcot, a száznyolcvan fokos fordulatot, a sajtóbeli köpönyegfordítást, igazán nem kell messzire menniük.
Mindezt csak azért osztom meg az olvasóval, mert sajtótörténeti esemény tanúi lehettünk a minap: a Magyar Nemzet című lap nem csupán csatlakozott a balliberális médiahisztériához, hanem önként és dalolva maga csiholt egyet. Már az sem annyira tetszett, hogy teljes mellszélességgel áll be olyan síkos ügyekbe, mint a nyitott mellkassal vizsgálatra szállított kislány esete, akiről mindenki tudta, aki egy picit is képes gondolkodni, hogy a halálát nem a kórházi műszerezettség, hanem a gyógyíthatatlan betegség okozta.
Ilyen „lélegeztetőgép” típusú hazug hecckampányba, „fake news” típusú összehangolt akcióba még akkor sem szállunk be, ha amúgy ellenállhatatlan vágyat érzünk arra, hogy lemondassuk az egészségügyi miniszteri pozíciót is betöltő Balog Zoltánt, az egyik főellenséget. Lehet ugyanis, hogy kellemetlenkedünk egy kicsit a miniszterelnök „lelki atyjának”, ám – egy mégoly elkeseredett nagymama szavaiba kapaszkodva – mégiscsak az történik, hogy vélt politikai tőkét kovácsolunk egy gyógyíthatatlan kislány életéből és halálából.
Az elpuzsérosodott Magyar Nemzet által feldobott ügy ehhez képest bagatell: a politikai összeesküvés-elméletek lélektana szerint bizonyítékok nélkül, a jövőre nézvést állítják, hogy a kormányzat ősztől újságíróknak üzen hadat; egyenként fogja őket levadászni. Mindezt alighanem Orbán Viktor tusványosi beszédéből hámozták ki, ahol valóban történt utalás arra, hogy a Soros-birodalom ellen harcolni kell, s a Soros-birodalomnak médialeágazásai is vannak. Hogy a rossz médiamunkás szóviccel éljek: ebben aztán nem volt „új nóvum”. De kellő lelkiismeretlenséggel lehet a „sajtószabadság-tipró” Orbán-kormány műbotrányává növelni, tálcán nyújtva az „ügyet” a sorosista jelentésíróknak és a hivatásos brüsszeli kötelezettségszegésieljárás-fogalmazóknak. Nem is szólva arról, hogy ha a kormányoldalról bármiféle jogos kritikát megfogalmaznának az ellenzéki sajtó „fake news”-praxisát illetően („hazudtok, fiúk, mint a vízfolyás”), rá lehet mutatni: ez az, erről beszéltünk; a kormány máris megtöltötte az „egyenként levadászó” puskáját.
Mint olyan izgága sajtómunkás, aki soha nem ijedt meg az árnyékától, tucatnyi alkalommal ültem különféle sajtóperekben a vádlottak padján, jobbára a Magyar Nemzet színei-ben. Volt a felperesek között butácska szoci pártaktivistától dörzsölt liberális miniszterig mindenféle. Nem mindig esett jól a program, de – drága régi kollégáim – soha nem bújtam mindenféle politikai konteók mögé.