Az elmúlt napokban a német sajtó rácsodálkozott arra hírre, hogy Bosznia-Hercegovinában élő iszlám radikálisok szoros kapcsolatot ápolnak a németországi iszlamistákkal. Első gondolatom a hírt olvasva az volt, hogy ez vicc. Azt hiszem, helyesebb ezt a „szenzációs hírt” úgy értékelni, mint a politikailag kínosan korrekt német sajtó kis lépését a valóság felé.
A kelet-európai rendszerváltozási folyamat legdrasztikusabb, véres fejezete volt Jugoszlávia fokozatos szétesése. Az 1990-es évektől kezdődően kivívta függetlenségét Szlovénia, Horvátország, megalakult Macedónia, Montenegró mint önálló állam.
Koszovó esetében egy teljesen új, nemzeti alapon álló albán többségű állam is létrejött 2008-ban. Ez a folyamat azonban azóta sem került nyugvópontra, hiszen a balkáni térség feszültségeit nem sikerült megnyugtatóan feloldani. Ennek a parázsló térségnek egyik legneuralgikusabb pontja mindenképpen Bosznia-Hercegovina.
1995-ben véres küzdelem folyt a terület feletti hegemóniáért. Elég, ha a Ratko Mladic vezette (boszniai) Szerb Köztársasági Hadsereg katonái által elkövetett srebrenicai mészárlás 8700 bosnyák áldozatára utalunk. Az ENSZ által védett zónának nyilvánított városba szorult bosnyákokat képtelen volt megvédeni négyszáz felfegyverzett holland katona.
A háborús bűncselekmények szinte sokkolták a nyugati világot. Az Egyesült Államok még 1995 őszén tető alá hozta a daytoni békeszerződést, amely alapján a mai napig működik ez a terület. Szándékos nem nevezem országnak, hiszen a szerb, horvát, bosnyák föderációnak külön kormánya, parlamentje, alkotmánya van, fegyveres és rendvédelmi erői is ugyanígy széttagoltak. Ebből a helyzetből fakadóan a gazdaság évtizedek óta alig fejlődik, a békefenntartó csapatok és a nemzetközi segélyek tartják életben ezt a kvázi országot.
Már az ország függetlenségének kikiáltása előtt megkezdődött egy olyan folyamat, amire ma rácsodálkozott a német sajtó. A titói Jugoszláviában minden vallásra és egyházi szervezetre úgy tekintettek, mint amelyek a szocialista jugoszláv nemzet megteremtésének útjában állnak.
Ennek is eredményeként a muszlim gyökerű bosnyákok döntő részben elhagyták hitüket, elvilágiasodtak. Az 1990-es évek közepén az önálló Bosznia-Hercegovinában az elsők között jelentek meg olyan iszlám alapokon álló segélyszervezetek, amelyeket döntő részben az öböl menti országok finanszíroztak, főként Szaúd-Arábia.
Az olajdollárok megjelenését az arab segélyszervezeteken keresztül a nyugati országok is üdvözölték, hiszen tehermentesítették a nyugati segélyszervezeteket, másrészt a háború borzalmait kövezően morálisan sem akartak ezzel a folyamattal szemben kétségeket megfogalmazni. A beérkező pénzzel együtt azonban gyors ütemben kezdődött meg az iszlám vallási alapú oktatási, kulturális és szociális szervezeti háló kialakítása is, amit a bosnyák lakosság érthető örömmel fogadott.
A segélyekkel együtt azonban megérkezett a reiszlamizáció is. Ha a férfiak muszlim módra szakállat növesztettek, ha a nők kendőt kötöttek, ha a gyerekeket iszlám iskolába íratták, akkor jöttek a támogatások, amit a döntően nagy szegénységben élő bosnyákok hamar elfogadtak.
Az új szociális, vallási intézményekbe pedig megérkeztek a radikális imámok, vallásoktatók. Az általuk képviselt iszlám kép pedig a háború sérelmei miatt is termékeny talajra talált. Ezt követően az iszlám segélyszervezetek az özvegyen maradt bosnyák asszonyok, elárvult lányok felé fordultak. Az arab világból olyan férfiakat kezdtek férjnek kiközvetíteni, akiknek valódi származási helyét, múltját, képzettségét senki sem ellenőrizte le. Ezek a jórészt radikális iszlám nézeteket valló, életerős férfiak az elszigetelt hegyi falvakban alapítottak új családot.
Az eltelt két évtized során olyan nagycsaládok jöttek létre, amelyek gyakorlatilag teljesen kiestek az erőtlen állam ellenőrzése alól. A felnövekvő generációk ezekben a speciális no-go zónákban, iszlám iskolákban radikális, főként szalafista imámok befolyása alatt nőttek fel. Ezekbe a falvakba még a mérsékeltebb bosnyák rendőrök se mernek bemenni, csak a falu iszlám elöljáróival folytatott egyeztetés után. A férfiak számára jórészt két megélhetési lehetőség kínálkozik: a szervezett bűnözés, illetve a zsoldos katonai szolgálat.
Ez a két alternatíva azonban gyakorlatilag párhuzamosan is fut. 2011 óta a Közel-Keleten az iszlám radikális szervezetek oldalán jelentek meg – többnyire zsoldosként – a bosnyák harcosok, de több példát is olvashattunk az elvi-ideológiai alapon történt csatlakozásra is.
Számukat a német titkosszolgálatok nem tudják megbecsülni. Persze hogy nem, hiszen Boszniából Törökországon át szinte nyom nélkül tudtak eljutni a Közel-Keletre, személyazonosságuk még Bosznián belül is nehezen követhető. Míg a Nyugat-Európából útnak indult radikálisoknak az úti célját, létszámát nagyságrendileg meg lehet becsülni, a Boszniából elindultak esetében csak sötétben tapogatózunk.
Ez sajnos jó példája annak, hogy miért nem lehet nagyvonalúan legyinteni a kialakuló veszélyhelyzetre, amikor az még nem tűnik igazán komolynak. Eltelik két évtized, Európát eléri az illegális migrációs hullám, az iszlám radikalizmus terrorja lecsap földrészünkre, és a politikusok rácsodálkoznak arra, hogy mi történik a Balkánon.
Semmi meglepő, semmi, amit ne tudtak volna fő vonalaiban a titkosszolgálatok. Csak a politika más prioritást jelölt ki, és az idő – mint már annyiszor – most sem oldott meg semmit.
Ha az európai földrészen belül sem volt képes húsz évvel ezelőtt a Nyugat kezdeményezően fellépni, béketeremtő katonai műveleteket felvállalni, akkor hogy is lett volna képes a Közel-Keleten önálló humanitárius célú műveletek végrehajtására? Ennek a gyengeségnek, álfilantróp hozzáállásnak az eredménye az, hogy az iszlám radikalizmus gyors ütemű terjeszkedése nemcsak a mediterrán térség felől, hanem a Balkán szívéből is fenyegeti az Európai Uniót.
Sajnos a történelem ismétli önmagát. A perspektivikus gondolkodásnak politikai előrelátásnak napjainkban sem látjuk nyomát az unió vezetésében.
Földi László – A hírszerző szemével és Horváth József – Az elhárító szemével összes cikkét ITT találja.