Ebben az esetben nem került sor nagy hozammal kecsegtető, de hatalmas kockázatokat hordozó befektetési termékek felhalmozására. Ugyanakkor a gazdaság számára az olasz pénzintézetek által kibocsátott hitelkonstrukciók nem jövedelmeznek és potenciálisan komoly veszteségeket okozhatnak a jövőben.
De hogyan mérhető fel, hogy a bankrendszerben mekkora kockázatok összpontosulnak? Közismert, hogy az ilyen kockázatok felmérése a banki stressztesztek útján megy végbe. Ilyen tesztekre került sor július végén Európában és Kínában is. A stressztesztek extrém helyzetek feltételezésén alapulnak: olyan forgatókönyvek szerint értékelik a pénzintézetek helyzetét, amelyek az aktuális időszak viszonylatában szélsőségesen rossz lehetőségeket modelleznek.
A stressztesztek története 1996-ban kezdődött, amikor a jelentős nemzetközi pénzintézetek egységes elvek – az úgynevezett bázeli megállapodások (Bázel I.) – alapján kezdték vizsgálni az egyes bankok tőkeszükségletét, különböző vészhelyzeteket feltételezve. A legnagyobb nemzetközi bankok először saját magukra vonatkoztatva végezték el a stresszteszteket. Az első bázeli megállapodást egy második is követte (Bázel II.), amelynek bevezetésére (2008) éppen a 2007–2009-es pénzügyi válság időszakában került sor.
A válság eseményei és a megállapodás által életbe léptetett szigorúbb szabályok növelték az igényt a jegybankok aktívabb szerepvállalására. Sőt, az új stressztesztek már nemcsak elméleti lehetőségeket, de a múltbeli események ismételt bekövetkeztének következményeit is megvizsgálták; például az 1998-as orosz tőzsdeválság hatásait is modellezték. Később sor került a feltételezett válságtünetek egyidejű vizsgálatára is, így a piacok életszerűbb képet kaphattak a pénzintézetek valós helyzetéről.
Átütő erejű változást végül az jelentett, amikor a stresszteszteket már a nemzeti felügyeleti szervek bonyolították le, és a felvázolt forgatókönyvek eredményei központi értékelés tárgyát képezték. Az Egyesült Államokban például 2012-től évente két stresszteszten vesznek részt a meghatározó bankok; ezek közül egyet saját maguk, egyet a hatóságok végeznek el. 2014-től ezt a rendszert a közepes méretű pénzintézetekre is kiterjesztették, hogy a piaci szereplők szélesebb körben tájékozódhassanak a pénzrendszert érintő kockázatokról.
A fentiek szerint ilyen stresszfaktor lehet az infláció drámai emelkedése, a szélsőséges GDP-csökkenés, illetve a devizaárfolyamok kedvezőtlen elmozdulása. Napjaink Európájában különösen aktuális stresszfaktor lehet a negatív kamatszint tartós fennmaradása vagy a Brexit következményeinek elhúzódása.
A stressztesztek eredménye azt mutatja meg, hogy a feltételezett események bekövetkezésekor a pénzintézeteknek mekkora tőkebevonásra lenne szükségük a veszteségek pótlására. Minél nagyobb ez az összeg, helyzetük annál rosszabb, és megmentésük annál nagyobb terheket ró a költségvetésre. Végeredményben tehát az adófizetők állhatják a számlát, mégpedig annál nagyobbat, minél rosszabb a bankok helyzete.
Érdekes kérdés persze, hogy Európában a kormányoknak van-e egyáltalán lehetőségük beavatkozni egy bankválság kialakulása esetén? Az Európai Unió ugyanis megtiltja a tagállamoknak, hogy közvetlenül rendezzék a bajba jutott bankok helyzetét, például tőkeemelést sem hajthatnak végre költségvetési forrásból. Télen a magyar kormány számára is komoly kihívást jelentett, hogy az MKB Bank rossz hiteleinek szanálásához EU-konform megoldást találjon. Ez a művelet végül sikerrel járt, amit a J. P. Morgan jelentése is visszaigazolt. Az olasz bankok esetében azonban a forrásigény sokszorosa az MKB esetén felmerült összegnek. Emiatt az is elképzelhető, hogy az olasz kormány lábhoz tett fegyverrel lesz majd kénytelen végignézni a körvonalazódó válságot.
Más részről a jegybankok – legalábbis rövid távon – komolyan megsegíthetik a bankszférát, ha újabb forrásokat tudnak a pénzügyi rendszerbe pumpálni, akár a kötvényvásárlási programok felgyorsításával, akár testre szabott kölcsönök folyósításával. Márpedig e művelet igen költséges: derűlátóbb becslések szerint tízmilliárd, míg a kevésbé bizakodó álláspontok szerint húszmilliárd eurót kellene juttatni az olasz bankrendszernek a további problémák megelőzése érdekében.
Rossz irányba mutat, hogy a júliusban nyilvánosságra hozott európai stresszteszteredmények nem tartalmazták a görög és portugál bankok kockázatait. Nem véletlenül történhetett így: ezek a pénzintézetek még az olasz bankoknál is rosszabb helyzetben lehetnek, ami erősen ronthatta volna az európai bankokról kialakult összképet.
Európa azonban nincs egyedül a pénzügyi rendszert érintő problémáival. Kínában nagy volumenű és nehezen átlátható árnyékbankrendszer alakult ki, amely egyre erőteljesebben veszélyezteti a kontinensnyi ország pénzügyi rendszerét. A probléma abból fakad, hogy a lakosság és a gazdaság tőkeigényét a Kínában működő pénzintézetek jelentős része csak alternatív hitelezési eszközökkel tudja kielégíteni. Mivel azonban ezek a források nem hagyományos kereskedelmi banki forrásgyűjtés, hanem nagy kockázatú befektetési banki felosztás útján jönnek létre, jogi szabályozásuk sem kellőképpen szigorú. Az árnyékbankrendszer hasonló vonásokat mutat a hazai brókerbotrányokhoz, például a Quaestor-ügyhöz. Mindkét esetben arról van szó, hogy kockázatosan, jellemzően értékpapír-kibocsátás útján megy végbe az ügyfelek pénzének összegyűjtése. Kihelyezése és befektetése ugyanilyen kockázatos és közel átláthatatlan. A Quaestorhoz hasonlóan a kínai pénzügyi intézmények ügyfelei sincsenek teljesen tisztában azzal, hogy nem betétesek, így nem is vonatkoznak rájuk a betétbiztosítási rendszer feltételei.
Problémát okozhat az árnyékbankrendszer pénzügyi termékeinek futamideje is, hiszen az ügyfelek abban a téves hiszemben fektetnek be, hogy pénzükhöz ugyanúgy bármikor hozzájuthatnak, mint egy bankbetét feltörése esetén. Mivel azonban az árnyékbankok a forrásokat hosszú lejáratra helyezik el – részvény, kötvény vagy más formában –, erre egy bankpánik kirobbanása esetén nem sok esély van.
A jéghegy csúcsa 2012-ben bukkant fel Kínában, akkor azonban a jegybank megmentette az érintett pénzügyi intézményt, a Huaxia Bankot. Rendszerszintű összeomlást azonban nem lehetne így kezelni, mert még a hatalmas kínai jegybank sem rendelkezik ekkora fedezettel. Márpedig könnyen lehet, hogy a kockázatok Kínában is kiterjedtebbek. Erre utal, hogy a kínai jegybank nem tette közzé a stressztesztek eredményeit, és a nagy kockázatú pénzügyi termékek (úgynevezett vagyonkezelési termékek) vonatkozásában el sem végezte ezeket a felméréseket. A problémákat azonban nem lehet örökre szőnyeg alá söpörni.
És itt jutunk el napjaink legnagyobb félelmeinek egyikéhez: mi történik a világ pénzügyi rendszerével, ha Kínában probléma lesz? Megismétlődhet egy – a 2007–2009-es válsághoz hasonló – összeomlás? Tudja-e kezelni az amerikai és európai bankrendszer egy Kínából továbbgyűrűző válság tüneteit egy olyan globális játéktérben, ahol a gazdasági szereplők szoros összeköttetésben állnak? Elgondolkodtató, hogy az ezer sebből vérző Európa milyen válaszokat tud adni ezekre a kérdésekre. A britek távozása az EU-ból, a migránshelyzet drámai következményei, a többsebességes Európa fenyegető körvonalai még egy kedvező pénzügyi környezetben is rendkívül baljós képet festenének a jövőről. Fontos lenne tehát még időben megtalálni a módját egy újabb pénzügyi válság megelőzésének és egy hosszú távon fenntartható pénzügyi rendszer kialakításának.
A probléma – mint cseppben a tenger – tetten érhető a Deutsche Bank jelenlegi helyzetének tanulmányozása során. Meglepte a befektetőket, hogy a magyar származású milliárdos, Soros György e pénzintézet részvényei ellen nyitott spekulatív pozíciókat. Európa legnagyobb bankjáról és a német gazdaság motorjáról van szó. Soros viszont többször bebizonyította már, hogy jó érzékkel találja meg a gyenge láncszemeket a piacon. Elképzelhető, hogy ismét igaza lesz? Könnyen lehet, hiszen a negatív kamatok mellett a Deutsche Bank hatalmas kitettséggel rendelkezik nemzetközi befektetéseinek köszönhetően, amelyek tőkeáttétel folytán sokszoros kockázatot hordoznak. Amennyiben Sorosnak lesz igaza, drámaian megnyúlhatnak az európai bankrendszer baljós árnyai.
A szerző jogász-közgazdász, tanszékvezető egyetemi docens