Az unióban Charles de Gaulle-ok, Margaret Thatcherek, Helmut Kohlok és hasonló formátumú állam- és kormányfők már régen nincsenek. Ma középszerű politikuselit vezeti Európát. A vezető pozíciókban lévők tudásbeli hiánya mellett számolnunk kell azok morális deficitjével is. A kulisszák mögötti osztozkodás és az igények bejelentése utáni kényszer szülte háttéralkuk döntik el a meghatározott tisztségeket betöltők személyét. Eközben említés sem esik arról, hogy a jelöltek tudásuk és végzettségük alapján egyáltalán alkalmasak-e a hőn óhajtott pozíciókra. Felemelkedni látszik egy új arisztokrácia, az uniós elit arisztokráciája.
Brüsszelben ma nem a demokrácia az uniós politikai rendszer alapja, hanem az uniós arisztokrácia despotizmusa.
Martin Schulz a despoták arroganciájával vette magának a bátorságot, és aluliskolázottságához illően abszurdnak és aljasnak nevezte a magyar kormánynak a migránsok kötelező betelepítésével kapcsolatos népszavazási kezdeményezését. A Stern hírmagazinban megjelent interjúban cinikusan kinyilatkoztatta, hogy a migránsok európai uniós tagországok közötti szétosztását szolgáló képlet ugyan nem túlságosan közérthető, de az nem is arra való, hogy minden polgár megértse.
Elég lenne szerinte, ha a tagországok állam- és kormányfői megértenék, de véleménye szerint ez nem sikerült. Talán el kellene gondolkodnia despotatársaival együtt azon, hogy valószínűleg nem az uniós polgárokkal és az állam- és kormányfők elmebeli képességeivel van a baj, hanem a Schulz-, Junker- és Merkel-félék torz, a demokratikus elveknek fittyet hányó, diktátumszerű ötletrohamai váltanak ki jogos ellenérzéseket az emberekből és a jóérzésű politikusokból.
Nem meglepő, hogy a brüsszeli arisztokrácia díszképviselője, Angela Merkel német kancellár is felháborodottan reagált a magyar kormány népszavazási kezdeményezésére. Jean-Claude Juncker pedig, a nemzetek szuverenitását darabonként összetörni akaró rögeszmés elképzeléseinek fogságában vergődve, retteg bármiféle uniós kérdésről szóló tagállami népszavazástól. Általánosságban véve elmondható, hogy az uniós elit úgy fél a referendumoktól, mint ördög a tömjénfüsttől.
Pedig Európában három népszavazás is napirenden van, amelyek döntőek lehetnek az unió jövőjét illetően. Az első referendum már lefutott, ezen a hollandok döntő többsége elutasította, hogy országuk támogassa az Európai Unió és Ukrajna közötti társulási szerződést. Júniusban a britek szavaznak arról, hogy az Egyesült Királyság kilépjen-e az unióból. Orbán Viktor pedig február végén jelentette be, hogy a magyarok népszavazáson döntenek a kötelező betelepítési kvótáról.
Az uniós elit számára kellemetlenek ezek a népszavazások, mert a nép véleményt nyilvánít olyan ügyekben, amelyekben vélhetően az eredmény eltér majd az uniós arisztokrácia által sulykolt iránytól. Junckeréknek egyszerűen az a bajuk, hogy a polgárok olyan kérdésekről szavazhatnak, amelyek az uniós elit szerint nem tartoznak rájuk. A népszavazási kezdeményezéseket követő brüsszeli nyilatkozatokat figyelve megerősödik az a gyanú, hogy az uniós elit nemes egyszerűséggel antidemokratikus. A demokráciával a legnagyobb gondjuk az, hogy épp a lényeg zavarja őket: a nép, a népakarat.
Ezért máris megpróbálják a készülő referendumokat hitelteleníteni. Ehhez az udvari ideológusok és szervilis újságírók hada siet a segítségükre, és szállítja a torznál torzabb érveket. Közülük is kiemelkedik Ian Buruma holland író és történész március elején New Yorkban megjelent „Referendum-színjáték” című írása, amelyből elrettentésül néhány fő gondolatot idézek.
A liberalizmusnak az Egyesült Államokban élő főideológusa hosszasan fejtegeti, hogy az elkövetkező hónapok európai népszavazásai bizony nagyon is rossz célokat szolgálnak. Sőt, szerinte (még szerencse, hogy csak szerinte) egyenesen veszélyt jelentenek a liberális demokráciára. De még tovább megy, és hagymázas lázálmában azt vizionálja, hogy a népszavazás intézménye azért rossz, mert az populista.
Egészen halkan teszem fel a költői kérdést, mégis, egy népszavazás milyen legyen, ha nem populista? Azonban a referendum Ian Buruma érvrendszeréből levezetve szinte maga a testet öltött gonosz. Véleménye szerint a liberális demokráciákban a dolgok rendje az, hogy 4-5 évente képviselőket választanak, közben pedig a nép véleménye nem számít, és kész.
Azok a brüsszeli vezetők, akik megkérdőjelezik a népnek mint legfelső hatalombirtokosnak a szerepét, magát a demokráciát kérdőjelezik meg és kiírják magukat az európai demokrácia történetének lapjairól. A magyaroknak nemcsak ahhoz van joguk, hogy négyévente válasszanak, hanem megvan a joguk arra is, hogy dönthessenek országuk jövőjének legmeghatározóbb kérdéseiről.
Minden vitán felül idetartozik az a kérdés is, hogy milyen mértékben és milyen formában tudjuk, és egyáltalán akarjuk-e elfogadni a honfoglalásszerű illegális bevándorlást, és annak következményeként a brüsszeli despoták által szorgalmazott kötelező betelepítési kvótát. A magyar polgárok elsöprő többsége nem hiszi, hogy a milliós muzulmán áradatból következő kötelező betelepítés jót tenne neki. Jól tudja ezt az uniós arisztokrácia is, és éppen ezért nem adnák a választók kezébe a döntést.
Ma még csak pár ezer. Holnap már több tízezer. Holnapután pedig legalább százezres lesz a kötelezően befogadandó nagyságrend. Mert az utánpótlásnak soha nem lesz vége. Ez a lényeg, amiről Martin Schulz és politikai tettestársai mélyen hallgatnak, és hallgatni is fognak.
A szerző jogász