2017. november 21., kedd, Olivér napja
Vélemény
A cikk emailben történő elküldéséhez kattintson ide, vagy másolja le és küldje el ezt a linket: http://magyaridok.hu/velemeny/az-ontudatos-kozep-europa-2422837/

Az öntudatos Közép-Európa

Az eddigi ütközőzóna szerepét fel kell váltani a közvetítő régió jövendő gondolatával

Sokkal nagyobb szemléleti, kulturális, értékbeli stb. ellentétek és geopolitikai törésvonalak húzódnak meg a két régió, a „régi” és az „új” Európa között, mint amelyre gondolhattunk volna a rendszerváltáskor (1989–1990), illetve az EU-hoz való csatlakozás (2004) időszakában. A migránsválság során kialakult konfliktus voltaképpen csak a jéghegy csúcsát jelenti, ugyanakkor számot kell vetni immáron a jéghegy egészével is.

A közép- és kelet-európai országoknak fel kell ismerniük, hogy 25 évvel a rendszerváltás után sokkal több a közös geopolitikai érdekük és értékük, mint ami elválasztja őket egymástól. Ennek oka egyrészt a Nyugattól eltérő történelmükben, a kommunizmus által megszakított fejlődésükben rejlik, másrészt a rendszerváltás, valamint az EU-csatlakozás után a nyugat-európai centrumországok politikájában, amely az újonnan csatlakozott tagokat még mindig másodrangúnak tekinti, s felzárkóztatás helyett pusztán az új piacszerzés lehetőségét látta meg bennük.

De mi történt a Nyugattal, Nyugat-Európával az elmúlt évtizedekben?

Paradox módon ami Nyugat-Európában történt, arról nem csak Nyugat-Európa tehet. Voltak, és vannak erők, amelyek Európa átalakítását tűzték ki célul. Ezek a globális piac urai, akik kezdettől abban érdekeltek, hogy Európa meg­gyengüljön és elveszítse tartását. Mi adta Európa erejét és tartását, amivel ellen tudott állni egészen a nyolcvanas-kilencvenes évekig a globális piacnak, vagyis a mindent az útjából elsöpörni akaró profitéhségnek? Három dolog: a közjó iránt elkötelezett állam, a nemzettudat és a keresztényi, jézusi alapokon nyugvó erkölcs. Európa alapértékei, amelyek az ötvenes-hatvanas-hetvenes években csodálatos jólétet teremtettek Nyugat-Európában.

A globális piac ezeknek az alapértékeknek a megtörését egyfelől gazdasági válságot inspiráló konkrét lépésekkel indította el: gondoljunk a dollár aranyfedezetének megszüntetésére 1971-ben, illetve a hetvenes évek olajválságaira, amelyek létrehozták az úgynevezett petrodollárt.

Másfelől pedig eszmei mozgalmak beindításával támadta meg a globális elit a hagyományos európai értékeket. Ezen belül is két fő vonulatot kell említenünk. Az egyik a neoliberális gazdasági elmélet, amely fellépett a keynesiánus, a közjót előtérbe állító, aktív állami tevékenységre épülő szociális piacgazdasággal szemben, meghirdette a piac – a globális piac! – mindenhatóságát az állam felett, s a kilencvenes évekre elsöprő sikereket aratott. (Gondoljunk a washingtoni konszenzusra 1989-ből.) A másik vonulat a frankfurti iskolából elindult kulturális marxizmus, amelyet olyan értelmiségiek képviseltek, mint Theodor Adorno, Max Horkheimer, Walter Benjamin, Herbert Marcuse, Jürgen Habermas, de ide sorolható Lukács György is. Ők az értékek relativizmusát hirdették, minden hagyományt megkérdőjeleztek, s meg akarták szabadítani a nyugati embert minden izmustól, így a patriotizmustól, s természetesen a vallásosságtól is. A frankfurti iskola által képviselt értéktagadás, totális individualizmus először az Egyesült Államokat hódította meg, szellemi hátterét jelentette a ’68-as diáklázadásoknak Nyugat-Európában is (gondoljunk például Daniel Cohn-Benditre), s az ezredfordulóra kifordította önmagából Nyugat-Európát.

E bonyolult, de nagyon is tudatos folyamatok összhatásaként a közép- és kelet-európai országok számára sokáig mintának, modellnek, áhított célnak számító Nyugat gyökeresen megváltozott. Véleményem szerint, a fentiekből következően, a közép-európai országok számára ma már nem a Nyugathoz dörgölődzés a megoldás, hanem az összefogás, az érdekek összehangolása és a közös cselekvés. Nem kegyeket és alamizsnát kell kérni az unió vezetőitől, s nem különalkukra kell törekedni (lásd a Donald Tusk-féle korszakot Lengyelországban), hanem erős szövetséget kötve ki kell harcolni az egyenrangú tárgyalás és érdekegyeztetés feltételeit. Ez kétségtelenül paradigmatikus nézőpontváltást igényel, hiszen egészen az utóbbi évekig az volt a természetes a közép- és kelet-európaiak számára, hogy amit a nyugatiak mondanak, az maga a színtiszta igazság és a megfellebbezhetetlen tudás.

Mára azonban világossá vált, hogy már nem feltétlenül Nyugat-Európa hordozza a hagyományos európai értékeket, hanem sok tekintetben Közép- és Kelet-Európa. Vagy másképpen fogalmazva: miközben mi évtizedekig a hagyományos európai értékekre vágytunk, addig észre sem vettük, hogy Nyugat-Európa ezeket az értékeket – a balliberális kánont szolgalelkűen követve – részben eltorzította, részben el is hagyta, s egy egészen másféle értékrendet, Európa-képet kezdett el követni.

Négy fontos elemet említek: a Nyugat már nem tartja magát kereszténynek, lemondott a nemzetállamokról és a nemzeti szuverenitásról, sutba dobta a keynesi alapokon álló jóléti államkoncepciót a neoliberális piacelmélet kedvéért, s elvetette a hagyományos, férfi és nő együttműködésére épülő családmodell elsődlegességét.

Egy szó, mint száz: a gondolatom az, hogy a közép- és kelet-európai, már EU-tag és EU-tagjelölt országoknak el kellene szakadniuk a nyugat-európai köldökzsinórtól, felismerve a közös érdekeket és értékeket. Olyan közép-európai – s kitágítva közép- és kelet-európai – szövetségnek kellene létrejönnie, amelyik alulról építkezik, s a szövetségben részt vevők teljes szuverenitására és önállóságára épít. Ezzel egyben az Európai Unió számára is modellt felkínálva, szembeállítva azt a magállamok által képviselt szuperföderális, felülről építkező, birodalmi unió gondolatával.

Mindez márpedig nem a Nyugat ellen irányul, hanem éppenséggel a klasszikus Nyugat megmentése érdekében. Közép-Európa azokat az értékeket szeretné visszahozni és újraépíteni, amelyek miatt elérendő célként, értékként, vonzó modellként gondolt a vasfüggönyön túli világra. Közép-Európa azért követi a saját útját, mert paradox módon ez az egyetlen lehetőség arra, hogy újra megtaláljuk Nyugat-Európával a közös utat – ha van még ilyen.
Geopolitikai szempontból pedig mindig ott a legfőbb kérdés: Közép-Európa, mint sajátos régió, vajon ütközőzóna vagy összekötő kapocs-e az unió és Oroszország, tágabban Nyugat és Kelet között? Nos, megítélésem szerint Közép-Európának már nagyon elege van az ütközőzóna szerepéből. Közép-Európa éppen azért kell hogy végre összekötő kapocs, közvetítő régió legyen, mert erre minden történelmi, kulturális adottsága megvan. Mindig is vonzódott a Nyugathoz, ezért is, a magyar politikusok pontosan tudják, hogy hogyan kell beszélni hűvösen egy svéd politikussal vagy egy brüsszeli bürokratával. Azt is tudják, hogyan kell beszélni a németekkel, milyen érzékenységekre kell figyelniük Angela Merkel asszony esetében. Ám pontosan tudják és értik a Balkán és Kelet-Európa, Oroszország érzelmeit és lelkiségét is, mert rengeteg közös pont volt a történelmünkben, s rengeteg közös kulturális vonásunk, sajátosságunk és tulajdonságunk van. Amikor Alekszandar Vucsics miniszterelnök balkániasan megöleli Orbán Viktort, akkor Orbán ezt viszonozza, mert tudja, hogy minek mi a jelentősége, minek mi a történelmi háttere. Ez az átlátóképesség – s az, hogy közünk van egymáshoz – teszi képessé Közép-Európát arra, hogy közvetítő legyen Európa nyugati és keleti fele között, az Európai Unió és Oroszország között.
Közép-Európa tudja a helyét, tudja, hogy nem birodalom, nem globális hatalom. Csak arra vár végre, hogy ne pofozógépnek használják, hanem kezeljék értékén, és bánjanak vele tisztességesen, mert van értéke, s az egyre fontosabb lesz mind a Nyugatnak – még ha utóbbi nem is tudja –, mind pedig Keletnek.

A szerző politológus

Hirdetés

Kiemelt

Tovább szépül a Budakeszi Vadaspark

A tervek szerint bővítik a Budakeszi Vadaspark területét, ahol a látogatók megnyerése érdekében folyamatosan fejlesztenek.

Poszt-trauma

Ujhelyi nagyon meglepődhetett a kérdésére kapott válaszon

A legilletékesebbekhez fordult.

Ötven ostoba

A Ferencvárosi Torna Club most ­en­nyinél tart. Sok? Kevés?

A hitelesség és a HVG

Aki keveset gondolkodik...

Bokros agymenése

A MoMa ura már további három Orbán-ciklust is elképzelhetőnek tart!

Hirdetés

Szívesen olvasna hasonló cikkeket? Csatlakozzon Facebook-csoportunkhoz!