2017. augusztus 19., szombat, Huba napja
Vélemény
A cikk emailben történő elküldéséhez kattintson ide, vagy másolja le és küldje el ezt a linket: http://magyaridok.hu/velemeny/az-mszp-termeszetes-szethullasa-2057449/

Az MSZP természetes széthullása

A nagy kérdés az, hogy miért húzódik ez az agónia ilyen sokáig

Bár már 27-28 év telt el a rendszerváltás óta, mégse feledjük el: az 1989. október 7-én alakult Magyar Szocialista Párt a Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP), tehát a diktatórikus állampárt utódpártja. Jogutódként jött létre, s igazából soha nem határolódott el a múltjától, a Kádár-rendszertől. De hogyan is tehette volna, amikor még ma is a sorai között tud számos politikust, akik nemcsak kiszolgálták a kádári diktatúrát, de vezető szerepet játszottak abban a rendszerben?

Mindezt azért írom le újra, mert hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, hogy ki is, mi is valójában az MSZP. Lassacskán mi, idősebbek is, de különösen a fiatalok hajlamosak abból kiindulni, hogy a szocialista párt ugyanolyan természetes része a demokráciának, mint a többi párt.

Holott nem az. Az MSZP három olyan miniszterelnököt adott eddig az országnak, akik személyükben szimbolizálták az előző diktatórikus rendszert. Horn Gyulát, aki pufajkás volt, majd a Kádár-korszak államtitkára, később külügyminisztere, s érintett a III/III-as törvényben. Medgyessy Pétert, aki a III/II-es titkosszolgálati részleg szt-tisztje volt, s végül Gyurcsány Ferencet, aki a KISZ KB egyik vezetőjeként tevékenykedett a rendszerváltás előtt. Több mint negyedszázaddal a rendszerváltás után pedig még mindig Lendvai Ildikó, a volt MSZMP KB-s főcenzor és Kovács László egykori külügyes osztja az észt a párt háza táján.

Amikor tehát hátradőlve figyeljük a Botka László, Molnár Zsolt és Molnár Gyula meg a többiek között zajló szappanoperát, s ennek kapcsán a párt népszerűségvesztését, erodálódását és szétesését, akkor nem szabad szem elől tévesztenünk, hogy egy történelmileg indokolt és elkerülhetetlen folyamatnak vagyunk a szemtanúi. Ennek felismeréséhez azonban arra van szükségünk, hogy egy pillanatra vonatkoztassunk el a napi politikai történésektől, az intrikáktól, az állandóan változó személyközi állapotoktól, vagyis hogy egy időre ne a részletkérdések foglalkoztassanak bennünket. Vegyük észre a lényeget: valójában nem történik más, mint hogy a korábbi, diktatórikus rendszer irányító hatalma, a ma már parlamenti pártként működő, egykori állampárt végre bevégzi pályafutását a demokráciában.

Ezt nevezem én természetes folyamatnak. S éppen az ellenkezőjét gondoltam mindig is természetellenesnek, azt, hogy az utódpárt képes volt egy teljesen új, nem diktatórikus, hanem demokratikus jogállami rendszerben, többpárti viszonyok között, nemhogy szerves része lenni a politikai életnek, hanem még háromszor kormányra is kerülni! Valójában ez mutatta meg a legjobban, hogy a magyar rendszerváltás felemásra, ellentmondásosra sikeredett, hiszen amíg a demokratikus intézményeket és a piacgazdaságot bevezettük, addig képtelenek voltunk arra, hogy megszabaduljunk az előző, diktatórikus korszak vezető, hatalmat gyakorló elitjétől és nómenklatúrájától.

Persze a Szovjetunió uralma alól felszabaduló közép- és kelet-európai országok egyikében sem ment simán a múlttól való megszabadulás; voltak országok, amelyek gyorsabban, voltak, amelyek lassabban tudták háttérbe szorítani a posztkommunista politikai, gazdasági és egyéb erőket, s vannak országok, amelyekben ez a mai napig nem sikerült. Amíg a kelet-európai (Oroszország, Fehéroroszország), illetve a közép-ázsiai (Kazahsztántól Türkmenisztánig) országokban lényegében a volt kommunista vezetők maradtak hatalmon a mai napig, addig Közép-Európa és a Nyugat-Balkán országai negyedszázad alatt lényeges lépéseket tettek a demokrácia „megtisztítása” felé.

A csehek, a keletnémetek, a balti államok igen hamar felléptek a volt rend képviselőivel szemben, míg például Romániában az Iliescu-korszak, Szlovákiában a Meciar-kormányzás gátolta a múlttól való megszabadulást. A volt jugoszláv tagállamok sokáig vegyes képet mutattak – ráadásul ebben a térségben a háborúk miatt sokáig a nacionalizmus mindent felülírt –, de mára elmondható, hogy akár Szerbia, akár Horvátország, akár Szlovénia sok tekintetben maga mögött tudhatja a régi rendszert.

Ha csak szűken a V4-ekhez hasonlítjuk magunkat, akkor sajnos azt látjuk, hogy nálunk tudott a legtovább fennmaradni a posztkommunizmus, illetve a posztkommunista párt. A cseheknél már a kilencvenes évek elején megjelent egy új baloldali, szociáldemokrata párt Milos Zeman vezetésével, a szlovákoknál pedig a kétezres években Robert Fico volt az, aki szakított a pártállami szocializmussal, és új baloldali pártot alapított, mely immáron kétszer is kormányra került, s közben a volt rendszerhez kötődő politikai pártok háttérbe szorultak.

Lengyelország esete azért érdekes és fontos számunkra, mert könnyen lehet, hogy ismét elér hozzánk a varsói expressz – most már pozitív értelemben. A rendszerváltás után náluk is többször visszatértek a hatalomba a posztkommunisták, sőt 1995-ben, Lech Walesa után (!), a pártállamban vezető funkciókat betöltő Aleksander Kwasniewskit választották meg köztársasági elnöknek, s egyszeri újraválasztása után egészen 2005-ig maradt pozíciójában.

A 2000-es, de különösen a 2010-es évek azonban elhozták a változást: a Demokratikus Baloldali Szövetség (SLD), a kommunista utódpárt lényegében véve felszámolta önmagát: fokozatosan erodálódott, darabjaira hullott, s végül a 2015-ös választásokon már nem jutott be a lengyel parlamentbe.

Éppen ezért mondom azt: a varsói s mellette a szlovák, cseh, balti, részben a balkáni modell egy történelmi folyamat végső fázisának tekinthető. A posztkommunista pártok bukása nem egy normális üzemmódban működő, normális parlamenti demokrácia pártversenyében egy párttal megtörténő baleset. A posztkommunista pártok bukása akár Lengyelországban, akár Észtországban, akár Szerbiában egy korszak – a kommunista diktatúra – felszámolódásának végső, szimbolikus aktusa. S hogy miért nem lehet egy volt posztkommunista párt szerves tagja egy modern parlamenti demokráciának?

Azért, mert a múltjától, a múlthoz kötődő embereitől megszabadulni nem tudó politikai képződménynek nem lehet igazi mondanivalója a demokrácia, a demokráciában hívő társadalom számára. Nem lehet, mert ők másra tették fel az életüket; másra, amit úgy neveztek, hogy kommunizmus vagy esetleg szocializmus. Egy más rendszerre. Céljaik nem váltak valóra, átmenekítették magukat egy új rendszerbe, amihez azonban semmi közük sincs. Távozniuk kell, hogy újak – mármint új baloldali kezdeményezések – jöjjenek helyettük. Ez a történelem rendje.

Ez az a tanulság, amit a fiatalabb generá­cióknak meg kell érteniük, amelyeknek a rendszerváltás pusztán érdektelen múlt és nem jelenvalóság (holott az), akiknek a modern parlamenti demokrácia, az emberi jogok, a jogállamiság, a piacgazdaság stb. a természetes kiindulópontok. S akik számára – éppen ebből a nézőpontból tekintve – az MSZP is csak egy párt a sok közül, nem rosszabb és nem jobb a többinél, a pártverseny szerves része. Mindez persze formálisan tekintve igaz is, döntően, tartalmilag azonban nem.

Az MSZP zsigereiben hordozza a diktatórikus, a nagyhatalmaknak mindig behódoló, a nemzeti szuverenitást és nemzeti érdekeket semmibe vevő, a demokráciával csak játszadozó szemléletet és világlátást, s amíg az MSZP-nek van valós esélye kormányra kerülni Magyarországon, addig nem fejeződött be a rendszerváltás hazánkban.

Megfordítva azonban, ha 2018-ban az MSZP-nek már semmilyen esélye sem lesz hatalomra kerülni, s a párt óriási kudarcot szenved el a választásokon, akkor tekinthetjük befejezettnek a rendszerváltás folyamatát Magyarországon. Nem érdemes tehát nagyon elmerülni a Botka–Ujhelyi–Molnár–Molnár–Gyurcsány–Lendvai–Puch (stb.)-féle hullámzásokban, a megmaradt zsákmány (lásd Márai Sándor híres mondását a vesztes kommunistákról) körüli marakodások természetrajzában, az önfelszámolás már-már elszomorító végjátékában.

Sokkal inkább azon muszáj elmerengnünk, hogy miért húzódik ez az agónia ilyen sokáig.

A szerző politológus

Kiemelt

Kiütés Debrecenben

Először nyert a Debrecen a labdarúgó NB I-ben: két döntetlen és három vereség után pénteken a 6. fordulóban 4-1-re legyőzte a Vasast.

Poszt-trauma

Barcelonában imádták a migránsokat

„Fogadjuk be őket most!”

Méghogy nincs összefüggés a migráció és a terrorizmus között?

Mi ez, ha nem egy újabb bizonyíték?

Gyurcsány pokolian megsértődött

Bástya elvtársat már meg sem akarják gyilkolni?

Vágó: Császy és Tátrai is becsületes, derék ember

Nem baj, hogy a Kúria teljesen másképp döntött.

Hirdetés

Szívesen olvasna hasonló cikkeket? Csatlakozzon Facebook-csoportunkhoz!