Emmanuel Macron francia államfő az eurózónát tenné meg az európai gazdasági hatalom központjának. Ehhez szerinte az övezetnek saját költségvetésre és pénzügyminiszterre van szüksége, és ez kulcsfontosságú a közös valutát használó övezet stabilitásának biztosításához, valamint ahhoz, hogy átvészeljék a gazdasági sokkhatásokat.
Abban ma már gyakorlatilag mindenki egyetért vele, hogy az Európai Unió jelenlegi formájában túl gyenge és lassú, nem elég hatékony, egy tehetetlen bürokrácia, ezért újra kell alapítani, hogy a kor nagy kihívásaival szemben képes legyen fellépni. Az Európai Unió és az eurózóna megerősítésének módjára vonatkozó francia javaslatokkal azonban már a német kancellár sem ért egyet.
Míg Macron akár ötszázmilliárd eurós közös eurózóna-költségvetést szeretne létrehozni, addig Angela Merkel német kancellár semmiképpen sem gondolkodik ekkora méretű költségvetésben. Jelentős különbségek vannak a két politikai vezető álláspontja között.
Hans-Werner Sinn közgazdász professzor, a müncheni egyetem gazdaságkutató intézetének egykori elnöke szerint az euró bevezetése a dél-európai országok sorsára juttatná a kelet-közép-európai országokat. Az Északi Liga és a Forza Italia koalíciójának a győzelme esetén Olaszország kilépne az euróövezetből.
Miroslav Singer, a cseh nemzeti bank kormányzója szerint a válság és az utóbbi hét év adatai azt mutatják, hogy az euróövezet jól láthatóan lassabban növekszik, mint az Európai Unió euróövezeten kívüli országainak gazdasága.
A cseh államfő, Milos Zeman szerint Csehországban az euróval szemben egy racionális alapokon nyugvó ellenállás tapasztalható; ennek alapja az, hogy az euró lehetővé teszi, hogy cseh állampolgárok fizessék Görögország államadósságát. „Ha Görögország kilépne az eurózónából, akkor ez a racionális alapú félelem megszűnne.”
Kevés kétség van afelől, hogy az európai monetáris integráció fejlődése, az euró bevezetése és az eurózóna létrejötte hozzájárult az egykori alapítók, így a Lámfalussy Sándor által kitűzött politikai célok előrehaladásához azáltal, hogy az Európai Uniónak kezdetben erősebb befolyása lett nemzetközi ügyekben, mint korábban volt. Ezek a sikerek azonban az elmúlt évtizedben erősen elhalványodtak, megkoptak.
A pénzügyi-gazdasági válság óta felhalmozott makrogazdasági tapasztalatok egyértelműen rávilágítottak arra, hogy az euró bevezetése komoly makrogazdasági kockázatokat is hordozhat.
Ahhoz, hogy a tagországok számára egyértelműen a csatlakozás haszna legyen nagyobb, mint a kockázata, nagyon sok mindennek meg kellene változnia. Igazuk van azoknak, akik szerint meg kell erősíteni a gazdasági és monetáris uniót, ehhez azonban mindenekelőtt meg kell újítani azt, mi több, az EU teljes intézményrendszerét is át kellene alakítani.
Először is meg kell tisztítani az EU intézményeit az olyan spekulánsok lobbistáitól, fizetett ügynökeitől, akik kezdettől fogva sohasem hittek az euróban, mindig is az euró megszűnéséről, fenntarthatatlanságáról értekeztek az őket kiszolgáló médiában, és mindenkor az amerikai dollár felsőbbrendűségét hirdették.
Nem szabad elfelejtenünk azt, hogy Soros György máig felmérhetetlen kárt okozott nemcsak a brit államnak és az ottani adófizetőknek, hanem az eurózónának is a font elleni hírhedt spekulációjával. Ennek következményei máig hatnak, és jelentős szerepet játszottak abban is, hogy a brexit bekövetkezett.
Komoly kockázatot jelent az Európai Központi Bank, amely a válság folyamán rengeteg olyan görög, olasz, portugál, spanyol államkötvényt vásárolt föl értékén felül, amelyektől előbb-utóbb meg kellene tisztítani a bank portfólióját.
Ki kell mondani azt, hogy a legnagyobb kárt az EU intézményeinek – különösen a pénzügyi intézményeinek – a döntési mechanizmusait teljesen átszövő politikai alkuk okozzák. Semmiképpen sem ezeknek a politikai alkuknak a politikai legitimációjára lenne szükség páneurópai listák révén, ahogy azt Macron javasolja.
Éppen ellenkezőleg, a politikai alkuk helyett ismét szakmai döntéseknek kellene születniük az EU intézményeiben, ehhez pedig olyan döntéshozókra lenne szükség, akiket szakmai alkalmasságuk alapján, és nem politikai alkuk révén választanak ki. Ennek megvalósításához újra létre kellene hozni a Lámfalussy Sándor által fémjelzett Európai Monetáris Intézetet.
Máig nem megoldott az eurózónából való átmeneti és hosszútávú kilépés eljárásrendje, holott több ország számára jelenleg inkább hátrányos, mintsem előnyös az eurózónához tartozás. Görögországban, Olaszországban, Franciaországban, Spanyolországban, mi több, Németországban is már egyre nagyobb számú az eurót ellenzők tábora.
Ma az euróövezet korántsem tekinthető optimális valutaövezetnek, pedig ahhoz, hogy megerősödhessen, először is mielőbb azzá kellene válnia. Az euróövezetbe tartozó országok gazdasági szerkezete és fejlettsége nagyon különböző. Számos ország nagyon messze került a korábban a csatlakozás feltételeiként előírt kritériumok teljesítésétől.
Számukra meg kellene teremteni a méltányos kilépés feltételrendszerét. Míg a lehetséges belépőket nem kényszeríteni kellene a minél gyorsabb tagságra, hanem meg kellene teremteni ennek a feltételeit, mindenekelőtt a társadalmi, gazdasági felzárkózásuk fokozottabb támogatásával.
A támogatási források csöpögtetése, állandó megkérdőjelezése, a kohéziós és az agrártámogatási források csökkentése egyáltalán nem ezen országok felzárkózását segíti elő, hanem éppen az ellen hat.
A magyar jegybank elnöke, Matolcsy György szerint akkor lehetséges Magyarország számára az eurózóna-csatlakozás, ha hazánk egy főre jutó bruttó hazai összterméke eléri az eurózóna tagállamainak az átlagát, az államadósság szintje pedig ötven százalék alá csökken.
Nem a többsebességes Európa fenntartására és megerősítésére, hanem éppen ellenkezőleg, a lemaradó országok mielőbbi felzárkóztatására lenne szükség. Ezért Macron javaslatai egyáltalán nem az EU megújítását, megerősítését, hanem ellenkezőleg, annak meggyengítését, szétverését szolgálják.
A szerző közgazdász, egyetemi docens