Az ENSZ idén december 10-én fogja ünnepelni Az emberi jogok egyetemes nyilatkozata elfogadásának 70. évfordulóját. Kérdés, hogy ez az évforduló a megújulás lehetőségét vagy a történelmi süllyesztő kockázatát fogja-e jelenteni. 2018 sorsfordító évnek bizonyulhat, hiszen olyan folyamatokkal és trendekkel kell számolnunk, amelyek 1948-ban még elképzelhetetlenek voltak. Itt nincs hely és mód arra, hogy részletesen kifejtsük az ENSZ mai állapotára és esetleges reformjára vonatkozó kérdéseket és kihívásokat, az azonban mára nyilvánvalóvá vált, hogy az emberi jogok kapcsán egy új korszak köszöntött ránk, ami vélhetően teljesen más megközelítést fog feltételezni a jövőben. Miért gondolom ezt? Egyrészt azért, mert hetven év alatt nagyot fordult a világ, másrészt azért, mert a jogok és kötelezettségek természetét illetően sajnos számos félreértés van napjainkban.
Az emberi jogok egyetemes nyilatkozata, mint a világ legtöbb (ötszáznál több) nyelvre lefordított dokumentuma és az emberi jogok katalógusának alapköve, a holokauszt borzalmaira adott válaszként abból az alaptételből indul ki, hogy minden ember egyenlő, és számos alapvető polgári, kulturális, politikai és szociális joggal rendelkezik. Ezek az értékek mind megtalálhatóak az európai országok és Magyarország alkotmányában, illetve törvényeiben is. Bár a nyilatkozat nem kötelező erejű, azonban arra rendszeresen hivatkoznak, és a nemzetközi emberi jogi bíráskodás gyakorlatilag jogerőre emelte.
Az emberi jogok különleges természetűek. Mivel nemcsak egyetemlegesek, hanem szerteágazók is, ezért nincsen szűken vett területi hatályuk. Kikényszerítésükért a ratifikáló államok a szuverenitásuk alapján a saját területükön tudnak és akarnak felelősséget vállalni. Mivel azonban sajnálatos módon nem minden országban érvényesülnek ezek a jogok, az emberek érthető módon szeretnének olyan helyre költözni, ahol nagyobb szociális védelemben részesülnek. Az EU-ban a szabad mozgás joga – ami az unió legfontosabb, védendő vívmányai közt van – nem univerzális emberi jog, ugyanis az EU polgárai legálisan három hónapot meghaladóan egy másik tagállamban is csak meghatározott feltételekkel tartózkodhatnak. Nevezetesen akkor, ha ennek anyagi fedezetét biztosítani tudják, és nem jelentenek szociális terhet a fogadó államban, azaz önellátó személynek minősülnek.
A ratifikált emberi jogi egyezmények számát illetően az európai országok az élmezőnyben vannak, és erre az EU-s intézmények nemcsak büszkék, hanem zsinórmértéknek tekintik. Ennek ellenére ma már sokszor elfelejtik, hogy a jogok mellé bizony kötelezettségek is társulnak. Idézzük fel itt a nyilatkozat utolsó előtti (29.) cikkelyét, amely így szól:
„1. A személynek kötelességei vannak a közösséggel szemben, amelynek keretében egyedül lehetséges a személyiség szabad és teljes kifejlődése.
2. Jogainak gyakorlása és szabadságainak élvezete tekintetében senki sincs alávetve más korlátozásnak, mint amelyet a törvény kizárólag mások jogai és szabadságainak és tiszteletben tartásának biztosítása érdekében, valamint a demokratikus társadalom erkölcse, közrendje és általános jólléte jogos követelményeinek kielégítése érdekében megállapít.”
Ha pedig fellapozzuk az 1951. évi genfi menekültügyi konvenciót, akkor ez a logika ott is megismétlődik, rögtön a 2. cikkelyben, hiszen a jogok mellett „minden menekültnek kötelezettségei vannak azzal az országgal szemben, ahol tartózkodik, különösképpen az, hogy magát az ország törvényeinek és szabályainak, valamint a közrend fenntartása érdekében hozott intézkedéseknek alávesse”. Ez az alap. Ha valaki nem eszerint jár el, akkor nem tartotta be annak az országnak a törvényeit, ahová először belépett, például a közös külső határokkal rendelkező EU területén.
Alaptétel, hogy az ember univerzális és elidegeníthetetlen jogai ma is ugyanazok, és ugyanúgy érvényesek, mint ahogyan azokat 1948-ban rögzítették. Akkor mégis honnan ered a jelenlegi, mérhetetlen feszültség? Mi az, amit hét évtizeddel korábban el sem tudtak képzelni a nyilatkozatot fogalmazók? Nos, az ENSZ főtitkára a napokban mutatta be jelentését a migrációval kapcsolatban, kiemelve, hogy az egy pozitív világjelenség, mert többek között kezeli a demográfiai folyamatokat is. Kérdés, hogy ez valóban így van-e?
Kellő higgadtsággal és nyugalommal szembe kell nézni azzal, hogy ma már ötmilliárddal több ember él a Földön, mint hetven évvel ezelőtt, miközben az európai népesség bő harmincmillióval csökkent úgy, hogy az életszínvonal sosem látott magasságban van. Az EU viszonylag magas népsűrűsége ellenére – mint a világ második (!) legzsúfoltabb térsége – csak a világ népességének kevesebb mint hét százalékát alkotja.
Ebben az jelenti a problémát, hogy amennyiben a származási országban túlságosan alacsony az életszínvonal és rosszak a megélhetési körülmények, akkor az emberi jogi egyezmények területi hatályának hiányában a migránsok közül egyre többen fognak arra apellálni, hogy visszaküldésük esetén alapvető szociális és biztonsági jogaik sérülhetnek, mert a várható élettartamuk drámaian csökkenhet a származási országuk fejletlensége okán. (1900-ban Magyarországon negyven év alatt volt a születéskor várható élettartam.) Az ENSZ Nemzetközi Munkaügyi Szervezete (ILO) által 2017 végén kiadott becslés szerint ma jelenleg négymilliárd embernek nincs szociális védelme a Földön, így a migrációs nyomás nemhogy csökkenni, hanem nőni fog.
De menjünk tovább! Az ILO 2016-os adatai szerint hozzávetőlegesen hetvenmillió munka nélküli (álláskereső) fiatal van a világon. Az EU-ban 2017-ben ez a mutató körülbelül négymillió fő volt. Ezzel párhuzamosan a fejlődő országokban százötvenmilliónál is több fiatal él extrém szegénységben, és az ENSZ szerint 2030-ig további hatszázmillió új munkahelyre lenne szükség a fenntartható fejlődés érdekében.
2015-ben, a migrációs válság kellős közepén már megjelentek azok a nyugat-európai elemzések, amelyek a menekültek tömeges befogadására építettek az európai munkaerőhiánnyal kapcsolatos problémák kezelése érdekében. Halkan megjegyzem, hogy ezek az elemzések nem számoltak a legújabb ipari forradalom jelentette változásokkal, hiszen 2012 óta a genetika és biotechnológia területén olyan áttörés következett be, amelynek hatásai egyelőre beláthatatlanok. Ilyen az idősödés lehetséges lelassítása, nem beszélve a rohamosan terjedő mesterséges intelligencia hasonlóan forradalmi hatásairól a munka és a szolgáltatások világában, amelyek együttesen fel fogják forgatni az eddigi életünket. De például a fogyatékosságokról és az esélyek egyenlőségéről alkotott eddigi képünket is.
Már többször, több helyen kifejtettem: ha Európa határain túlra tekintünk, akkor látható, hogy a felerősödött migráció első számú forrásánál, bizonyos afrikai országokban együttesen várhatóan csaknem ötszázmillió fővel gyarapodik a népesség a következő 15 évben. Ez megfelel az EU jelenlegi, teljes népességének! Nyilvánvaló az is, hogy az ottani gazdasági és pénzügyi erőforrások nem fognak ilyen mértékben nőni, hiszen láthattuk, hogy az EU keleti felének felzárkózása is lassú, ellentmondásos folyamat, és azzal is mennyire elégedetlenek vagyunk.
Az analfabetizmus Afrikában még mindig óriási (nem ritka a negyven-ötven százalékos arány sem), ami alapvetően behatárolja a népesség foglalkoztathatóságát. Sőt, ezt a népességet – különösen a szubszaharai térségben – nagyjából akkora arányban foglalkoztatja a mezőgazdasági és élelmiszeripari szektor, mint a kétszáz évvel ezelőtti francia lakosságot. Ráadásul az ILO említett, tavalyi jelentése szerint Afrikában a gyermekek közel 85 százaléka nem részesül a családtámogatási rendszerek ellátásaiból, a szociális támogatásokból. Azaz okos, helyben megvalósuló fejlesztésekre van szükség.
A migráció kilátásait csak ezeknek a foglalkoztatás- és szociálpolitikai tendenciáknak, az automatizáció, a robotika, valamint az egyéb tudományos és technológiai innovációknak a tükrében lenne szabad mérlegelni. Ez azonban teljes mértékben hiányzik nemcsak a nemzetközi, de az európai döntéshozók és politikusok látóköréből is. Ez tragikus történelmi hibának bizonyulhat.
A szerző emberi jogi ENSZ-szakértő