A temetése napjának tizenötödik évfordulóján Diczházi Bertalan sírkövénél állva azon tűnődtem, hogy e kiváló ember rendszerváltást megelőző évtizedben kifejtett tevékenységének jelentőségét képes lesz-e valaha is felismerni a politikatörténet. Erős kétségeim vannak efelől, mivel éppen ő maga tette a legtöbbet azért, hogy ne forogjon feleslegesen a neve a piedesztálok környezetében. Tökéletesen jellemezte őt Tóth Gy. László a temetés napján megjelent cikkében: „Irtózott korunk hőseitől, a hiperaktív, sikeres, de gátlástalan morális senkiktől. Tapasztalatai bizalmatlanná tették.” A temetésen Stumpf István búcsúztatta Diczházi Bercit, az ötödik évforduló alkalmából pedig méltó megemlékezésekre került sor. Ám az idő nagy úr: ma már a régi barátoknak és küzdőtársaknak is csak néha jut eszébe.
A kelet-európai kommunista tömb szinte egyszerre történt széthullását a gazdasági életképtelenség okozta, de az is jól látható, hogy a személyre szabott diktatúrák erősen eltérő feltételeket alakítottak ki a társadalmaikban arra nézve, hogy miféle alternatív politikai elit hajtsa végre a rendszerváltást. A hazai, kacsintgatós-krumplileveses, emberarcúnak hazudott diktatúrában nagy volt az esélye annak, hogy csak az a két ellenzéki erő rúgjon labdába, amelynek egyike végső soron mégiscsak elfogadta a tiltás-tűrés-támogatás (3 T) rendszerét, a másik pedig sosem vedlette le igazán maoista-ideálkommunista gondolkodás- és cselekvésmódját.
A Fidesz színre lépésének az volt a jelentősége, hogy ebbe a szinte eleve elrendelt menetrendbe robbant bele, miként egy rianás keltette hasadás a befagyott tó jegén. A Fidesz a magyar politikatörténet egyik legnagyobb innovációja, a feltaláló pedig Diczházi Bertalan. Feltalálót mondtam, nem kitalálót, mivel ez utóbbi Orbán Viktor, aki briliáns módon – a szocializmus minden tabujával való radikális szakítás elvének kikényszerítésével – fejlesztette tovább egy fél éjszaka alatt a Diczházi által már 1987 ősze óta csiszolgatott találmány prototípusát, az alkotmányosan még a kommunista diktatúrában is kifogásolhatatlan, új ifjúsági szervezetet.
Egészen gusztustalan, ahogy „korunk hősei” ma a Fideszt kommunistázzák, hiszen még a legalaposabb kritikusok (akik éppenséggel nincsenek sokan) is szeplőtelennek nevezték a fogantatást. Abban, hogy ez a szeplőtelenül fogant politikai erő a rendszerváltás küszöbére megszerveződött és megerősödött, az élelmiszervegyész mérnöknek tanuló Diczházi Bertalan első politikai innovációjának volt döntő szerepe.
A találmány végtelenül egyszerű, de éppen ezért volt működőképes: olyan nevet adott egy hatalomtól szinte teljesen függetlenül működő és csak óvatosan rendszerkritikus egyetemista-értelmiségi vitakörnek, amely név elaltatta az egyébként nagyon is éber titkosszolgálat figyelmét. A 405 Kör elnevezés nem ébresztette fel a Petőfi Kör emlékeit. Ez a vitakör vált a sajátos eszközökkel politizáló fővárosi egyetemi kollégiumok közötti szoros együttműködés kovászává, majd ebből bontakozott ki mindössze két év alatt az országos szakkollégiumi mozgalom, amelynek csúcseseménye az első Nyári
Szakkollégiumi Találkozó 1985 nyarán. Örvendetes, hogy a találkozó tovább él, a huszadikat rendezték az idén!
A nagy bátorság mellett azért szerencse (avagy isteni gondviselés?) is kellett. A szakkollégiumi mozgalomnak a Pozsgay Imre vezette népfrontos ellenzék megerősödése és a belügyminiszter, Horváth István erősen vélelmezhető szimpátiája adott teret. Diczházi Bercit és barátját pedig a BME vegyészmérnöki karának párttitkára védte meg: Manczinger József nem engedte kirúgni az egyetemről őket, amikor egy korabeli főideológus jól leégett a 405-ös körben, majd ő és a kerületi párttitkár a két diák kirúgását követelte.
Ez különösen annak fényében becsülendő, ha meggondoljuk, hogy az 1990-es rendszerváltás, az azóta eltelt egy emberöltő, hazánk új alaptörvénye és az egyetem kancellárjának kezdeményezése sem volt elegendő ahhoz, hogy a BME vezetői levegyék végre az 1980-ban megalakult 405-ös körnek otthont adó kollégium faláról az ötven éve ráakasztott kommunista példakép nevét. A királycsinálásra szakosodott hallgatói képviselők szerint a kommunista példaképek neve mára „branddá” lényegült át; ez a cinikus érvelés az ő politikai innovációjuk.
2018-ban, szinte az országgyűlési választásokkal egy időben lesz 30 éves a Fidesz. Nagy ünneplésre nincs mód, mert „korunk hősei” már most olyan kampányt nyomnak, amelyhez képest a régi (például Több pénzt az embereknek!) csak gyenge masszírozás volt. A már így is módszeresen felhizlalt gyűlöletet azért pumpálják egyre nagyobbra, hogy a gyűlölet, ez a tartós, mélylélektani tápszer biztosítsa a „bárkire-csak-ne-a-Fideszre” szavazási hajlandóságot. A gyűlölők sokan vannak, de azért talán nem elegen.
Van azonban még egy mélylélektanilag is érdekes választói csoport: a fanyalgók. Ők nem gyűlölködnek, nem köpködnek, nem fasisztáznak. Ők olyan, régi kormánypárti szavazók, akik kitaláltak maguknak legalább egy okot arra, hogy miért forduljanak el a jelenlegi kormánypártoktól: „egy fillért sem adnak a kultúrára”, „tönkreteszik az oktatást”, „miért kell provokálni az EU-t?” stb.
A kormánypártok táborából a gyűlölők egy cseppet sem, de a fanyalgók nagyon is hiányoznának. Minden, kedvezőnek látszó jel ellenére az országgyűlési választás megnyeréséért nagyot kell küzdeni. Hajrá tehát! Utána majd lehet és kell is ünnepelni Diczházi Bertalan nagyszerű politikai találmányát és a feltalálót is; aki ma ugyanúgy irtózna a hiperaktív, sikeres, de gátlástalan morális senkiktől, mint hazánknak oly hasznos életében.
A szerző egyetemi tanár