A mester olyan választási váltópártot szerelt össze, amely szétboronálta az alapító előd, Charles de Gaulle mélyszántását. A közelgő elnöki és országgyűlési választások után viszont igen valószínű, hogy az évtizedek során meghízott, és a neoliberális gutaütések miatt imbolygó vörös égitest kis, pulzáló neutroncsillagokra robban szét.
Mi sem bizonyítja jobban a maga után hagyott gazdasági, társadalmi és politikai csődhalmazt, mint az a tény, hogy az elnökválasztáson induló jelöltek kivétel nélkül az általa meghonosított gyakorlat, sőt maga a rendszer ellen fellépve határozzák meg programjukat, szakítva az ide-oda osztogató, majd elvonogató belpolitikájával, és Washingtonra, illetve Berlinre függesztett feszült tekintetének látványával. Aquilino Morelle, volt tanácsadója és 2014-ig az elnöki kabinetvezetője L’Abdication (A kibúvás) címmel írt róla könyvet.
A felelősségre gondolt. „Párizs – írta – azt folytatta Hollande-dal, amit elkezdett Sarkozyvel, azaz kötelességtudóan követte a Merkel diktálta politikát, Európára hivatkozva, de Németország javát szolgálva. Ennek Franciaország megfizette az árát: gazdasági visszaesés, magas munkanélküliség és szociális bizonytalanság.” Az elnök Mitterrand és Delors fura kreatúrája – írta a közismert politikai elemző, Eric Zemmour –, az előzőt a ravaszságban, az utóbbit az EU iránti elkötelezettségben utánozza. Az EU – tehetjük hozzá – természetesen nem Európát jelenti, hanem annak politikai, gazdasági és szociális kisajátítását.
Hollande 2012-ben azzal kampányolt, hogy ő bizony normális elnök és a pénzhatalom ellensége lesz. Ha a normálison azt értjük, hogy se nem jobb, se nem bal, néha egy kissé ez, meg máskor amaz, látszatra szocialista, valójában újliberális, akkor betartotta ígéretét. Tanácsadója szigorúbb: „Hollande nem akarta gyakorolni a hatalmát; ő csak a köztársaság elnöke akart lenni.
Azért menekült a hatalomtól, amelyre a néptől kapott felhatalmazást, mert végül túl nagynak tartotta magához képest”. A mai szocialisták, és különösen a divatliberálisok mintha nem fognák fel kellően, hogy az elithez tartozni nagyon nagy felelősséggel jár. A küldetésében hívő, „gondviselésszerű” ember (l’homme providentiel) nélkülözhetetlen a mai Európában, pláne az Franciaországban. Ám az egy irányba húzó baloldali média által előállított közvélemény kontraszelektál.
A közvélemény-kutatás pedig olyan önbeteljesítő jóslat, amelyben a kivétel erősíti a szabályt. A küldetéses politikust az uralkodó liberális módi illuzionistának, anakronisztikusnak mutatja be és lerángatja a csevegő demokrácia, a talk-show világnézet szintjére, a poénokra kihegyezett posztmodern beszédtérbe.
Francois Hollande egy olyan sajátos típus megjelenítője, aki példaképül szolgálhat a nemzeti múlt ismeretétől, a szolidaritás érzésétől, a kereszténység értékrendjétől, a szabályozó önfegyelem felettes énjének élményétől megfosztott fiatalok számára. Már 1984-ben Jean-Francois Trans álnéven liberális és atlantista célokért küzdött. Ő is a 1968-as felfordulás örököse: kulturális baloldali.
A mai baloldal, amelynek pillanatnyi vezére lett, a politika nagy kérdéseiben csak a felszínt karcolgatta, mert nincs elvkövető magatartása, mint klasszikus elődjének. Miután kiderült, hogy „a jó” nem egy társadalmi osztály tulajdona, és a piac felel meg az emberi igényeknek a szovjetek ötéves tervei helyett, a baloldal, frigyre lépve bizonyos befektetői csoportosulásokkal, az emberi jogok kultikus imádatába és büntetőjogi érvényesítésébe kapaszkodik görcsösen, médiakötele segítségével. A különbözőségek egyediségét sulykolja nap mint nap a többségi társadalom rovására.
Ez utóbbi lett a kulturális kapitalista, amely elnyomja a bevándorló proletárt, a másságát virtuális külsérelmi nyomként magán viselő muzulmánt, a homoszexuálist, a feminista nőt, a klasszikus meséktől félrevezetett gyereket, amelyben Hamupipőke a kapuja előtt sepregetve passzívan várja a fehér lovon érkező, megváltó királyfit. (Sajnos robogóval jön, a keresztény Istent káromolva és enyhén bedrogozva.) Ha mást nem, de a társadalmat felbolygató ilyen célú törvénykezéseit Hollande keresztülerőltette a képviselőházon.
Öt éve alatt végre kiderült, hogy az iszlám és a baloldal összenőtt, mert összetartozik. Egymásból már létezésükkel is hasznot húznak. Ő is és utált utódja, Benoit Hamon is a muzulmán szavazatokkal lett elnök, illetve elnökjelölt.
Az Élysée-palota fantomja jelzőt Hollande újságíró barátja, Serge Raffy aggatta rá a február végi Nouvelle Observateur folyóiratban. És valóban: amióta bejelentette, hogy nem indul újra az elnökválasztási küzdelemben, azaz nem teszi a szavazók mérlegére ötévi sovány termését, a média elfordult tőle. Senki se kíváncsi már rá, szeretnének túl lenni rajta. Egyedül kormányozgatja a hajót, amelyet egyik kikötő sem hajlandó befogadni. Ám azért volt
kitűnő taktikus pártelnökként, hogy ártani így is tudjon. Emmanuel Macron győzelmében reménykedik, noha távol tartja magát a mai korteshőzöngőktől.
Hogyan lehet közvetett módon segíteni a párt nélküli önjelöltet? Országszerte terjed drótpostán a hír, amelyről a média mélyen hallgat. Az elnök módszere nem új: bemocskolni az ellenfelet, hiszen a szocialista pártok jelöltjei, Benoit Hamon és Jean-Luc Mélenchon nem szólhatnak már bele a választási küzdelembe. Francois Fillon dossziéja a pénzügyminisztériumból került a Leláncolt Kacsa vicclaphoz Gaspard Gantzeren keresztül, aki Emmanuel Macron kebelbarátja. Együtt végezték el az országos közigazgatási főiskolát. A dosszié útja Thomas Cazeneuve miniszterelnök, az Élysée főtitkárhelyettese, Boris Vallaud (Najat Vallaud-Belkacem kormánytag férje), majd Francois Hollande. A kilövési engedély jóváhagyása után, január 9-én Gaspard Gantzer átadta a dokumentumokat Michel
Gaillard-nak, a Leláncolt Kacsa igazgatójának, Hollande régi barátjának.
A kampány beindult és olyan sikeres, hogy magyarországi ismerőseim is felülnek neki. A cél a karizmatikus jobboldali jelölt erkölcsi lejáratása. Az ellene irányuló folyamatos pergőtűzben hadd védekezzen, és ne maradjon kellő ideje programja méltó ismertetésére. A gyengébb idegzetű és számító lelkű jobboldali képviselők némelyike már el is oldalgott mellőle. Mit számít, hogy nem volt semmi illegális abban, amit tett hosszú évekkel ezelőtt?
Ötből egy képviselő alkalmazza családtagját, és joggal. A francia képviselőket a nyugati átlagnál kevesebb személyzet segíti munkájában, így a terheltségük is nagyobb. És a körzetben maradó feleség, meg a 2007-ben kiadott könyvét kitűnően megszerkesztő szerkesztő fia tudják a legjobban segíteni munkájukban. És egyébként a jövedelmük be volt jelentve, adóztak érte. Más kérdés az összeg nagysága. Évtizedekkel ezelőtt kevesen kapták volna fel miatta a fejüket. Az elszegényedő, lecsúszó középosztály és az egyenlőség lehetőségével és tudatával felvértezett kis jövedelműek felháborodására már lehet apellálni.
Senki sem előlegezheti meg a bíróság döntését a Francois Fillon köré csavart ügyben. Viszont kevesen tudják, hogy az 1965-ös elnökválasztási kampány idején Charles de Gaulle nem engedte híveinek, hogy nyilvánosságra hozzák szocialista ellenfele, Francois Mitterrand árnyékos múltjából ezt-azt. Nem akarta, hogy besározódjon az elnöki magaslat. A tábornok azonban jobboldali volt és konzervatív, a Mitterrand-inas Hollande pedig baloldali és liberális.
A szerző politológus