Egy jól működő kormánnyal szemben általában bármely politikai tényezőnek kevés sikerélmény adatik, ám a magyarországi ellenzék valódi tragédiája mégsem ebben, hanem saját életképtelenségében rejlik.
A „képtelenség” mint olyan negatív fogalom, azaz valamilyen képesség hiányát jelzi. Az ellenzék elmúlt két – de inkább hat – éve legalább a következő képességbeli deficitek sorát bizonyította: önmeghatározás-, egység-, siker- és összességében kormányzóképtelenség. Mindezek pedig nemcsak a választók, hanem még a politikai álmoskönyvek szerint sem kecsegtetnek elsöprő, kormányváltó támogatottsággal.
Egy pártnak érdemes mindenekelőtt koherens világképpel rendelkeznie, valamint tudnia kell, miként tekint magára ebben az univerzumban. Kevés kivételtől eltekintve mindegyik ellenzéki formáció már ezen a rostán fennakadt az utóbbi időben: fogalmuk sincs, hol helyezzék el magukat – és ami még nagyobb baj, Magyarországot – a világban, ebből kifolyólag jórészt fogalmuk sincs, miért küzdenek (a hatalmat leszámítva).
Természetesen a negatív önmeghatározás is egyfajta identitás, ezért jobb híján a kormány ellen, esetleg egymással harcolnak, de még egyetlen olyan párt sem lehetett hosszabb távon sikeres, amelynek az abszolút tagadáson túl nem volt pozitív jövőképe.
Ez az identitásválság a Gyurcsány utáni MSZP-ben évek óta tetten érhető, mégis épp az utóbbi hetekben érte el mélypontját azzal, hogy magukat baloldaliként meghatározva, a szabad vasárnap biztosítása ellen szálltak síkra. Közvetlen versenytársuk, a Jobbik, pontosabban annak elnöke, szintén a napokban veselkedik neki ismét annak a kilátástalannak tűnő erőfeszítésnek, hogy újradefiniálja önmagát.
Ez azonban nem több politikai opportunizmusnál: a párt növekedése megállt, sőt, visszafordult, a posztmiépes ideológiai alapállás elérte határait, és a Jobbik lassan már azt a réteget sem képes megszólítani, amely 2010-ben a baloldalt elhagyta ugyan, de nem csatlakozott a Fidesz táborához. Hol van már az a Szent Koronára esküt tevő frakció, amelynek tagjai úton-útfélen cigánybűnözésről beszéltek?!
Az identitásukat kereső nagyobb pártokhoz képest üde színfoltot jelent az LMP és a DK, amelyek viszont olyan politikai szubkultúrát képviselnek következetesen, amely önmagában esélytelenné teszi őket a jelenleginél lényegesen szélesebb támogatottság megszerzésére.
Az LMP zöld-liberális vonala mindössze egy szűk városi rétegnek vonzó, a DK pedig gyakorlatilag az SZDSZ szellemi örököseként pontosan akkora népszerűségre számíthat, mint a korábbi szélsőséges liberális vonal a Gyurcsány-jelenséggel megspékelve.
Egység helyett kétség
Ha az önmeghatározási problematikán túl is lendülne a hétköznapi választó, az egységre való képtelenség biztosan nem teszi politikailag vonzó alternatívává az ellenzéket. A Gyurcsány-utódlással kezdődött baloldali cicaharc előbb megszámlálhatatlan politikai formációt szült, majd 2014-ben újra zátonyra futtatta a balliberális oldalt.
Az éveken – többek esetében évtizedeken – keresztül meghatározó politikusok vagy önként, vagy némi unszolásra politikai száműzetésbe vonultak, helyettük pedig új, esetleg korábban másodvonalas, néha választott, néha pedig önjelölt politikai ambíciókkal terhelt személyek tűntek fel a balliberális oldalon.
Az így kialakult káoszon azonban senki sem tudott úrrá lenni, aminek egyrészt intézményi, másrészt személyi okai vannak. Intézményi szempontból bebizonyosodott, hogy a sokszínűség, azaz a túl sok szereplő kifejezetten hátrányt jelent, különösen, ha ellenzéki pozícióból indulnak a felek. Nemcsak arról van itt szó, hogy szerteágazó szempontokat szükséges figyelembe venni, jó esetben pedig programokat kell összeegyeztetni, hanem valamennyi szereplő a politikai létét (és egzisztenciáját) félti és próbálja biztosítani az ideálisnak vélt együttműködés felé vezető úton.
A gyakorlatban ez nem jelent mást, mint annak elérését, hogy minden egyes párt minél több politikusának és azok klientúrájának legyen pozíciója, képviselői helye, röviden politikai megélhetése. Ahol viszont kevés a fóka, ott hullanak az eszkimók – így történt ez a balliberális ellenzék esetében is.
Ugyanakkor intézményi problémát jelez annak a politikai gyakorlatnak a hiánya is, amely a különböző pártok tapasztalatlanságából fakad. Hiányoznak ugyanis azok a bevett mechanizmusok, amelyek a posztkommunista utódpártot – már csak a korábbi, évtizedes hagyományok talaján is – egységben voltak képesek tartani még a számtalan belső platform és véleménykülönbség ellenére is.
Nem csoda, hogy többen egy, az európai politikai kultúrától idegen gyakorlatban, az előválasztásban látják manapság a káoszból kivezető utat. Az ismeretlenbe való fejesugrás hollywoodi hősök szorult helyzetében szokott ugyan megoldást jelenteni, de a hétköznapi valóságban ez inkább bizonyul vakmerő, mint bátor döntésnek.
Ami pedig a személyi okokat illeti, az ellenzéki helyzet a napnál is világosabb – különösen pedig a sikeres kormánypárti működés árnyékában az: karizmatikus vezető hiányában jelenleg szinte reménytelen feladat az Orbán Viktor vezette pártszövetséggel szemben politikai csatába indulni.
Az egyetlen, még mindig fanatikus rajongókkal bíró politikus, Gyurcsány Ferenc, egy életre szalonképtelenné vált a választók döntő többségének szemében, választott (vagy önjelölt) utódai pedig máig képtelenek vezetői rátermettségüket bizonyítani.
Még ha képességeik alkalmassá is tennék őket erre – aminek viszont jelét sem látjuk –, a fentebb kifejtett nehezítő tényezők mellett a napi politikai mókuskerék sem ad nekik időt vagy teret ennek igazolására egyre türelmetlenebb és reményvesztett párttársaik előtt.
Így egyáltalán nem véletlen, hogy 2012-re a legkevésbé sikertelen ellenzékiek közül a szocialisták elnökjelöltek garmadájából próbálták kiválasztani a legéletképesebbet, míg a még náluk is sikertelenebb pártok gyakorlatilag már nem is léteznek (Együtt, PM).
Félreértés ne essék, bár a fenti látlelet a balliberális oldal képtelen mivoltát mutatta be, az elmúlt napok történéseit figyelve egyáltalán nem elképzelhetetlen, hogy hamarosan a Jobbik is hasonló helyzetbe lavírozza magát.
Sikertelenségi spirál
A 2010-es választásokat – érthető okokból – a balliberális ellenzék teljes kudarcként, a Jobbik viszont még győzelemként élte meg. Mindez 2014-re annyiban változott, hogy akkor már az utóbbi sem tudott önfeledten ünnepelni a választás éjszakáján, mára pedig ugyanaz a frusztráltság jellemzi valamennyi ellenzéki pártot.
Ennek oka pedig a sikerérzés teljes hiánya, amit leginkább a közvélemény-kutatások eredményeire pillantva élhetnek át a kormánnyal ellentétes oldalon állók: a balliberálisoknak sem együtt, sem külön nem megy, a Jobbik pedig egy rövid, 2015-ös fellángolás után rengeteget vesztett népszerűségéből, és egyik fél sem találja a kiutat.
Minderre, természetesen, magyarázatot adnak a már eddig elmondottak, de a helyzetet tovább súlyosbítja, hogy az elmúlt két évben a kormánypártok sikeresen fogták ki a szelet az ellenzék vitorlájából.
Miközben az időközi választások egyikét sem tudták tartós közösségi sikerként megélni – pedig jobbikos és baloldali győzelmek is születtek –, a politikai napirendet, így a közbeszédet sem voltak képesek huzamosabb ideig meghatározni: az internetadót gyorsan lekeverte a kormány, a migránsválsággal egyikük sem tudott ténylegesen mit kezdeni, a közoktatás körüli mizériára pedig folyamatosan próbálnak ugyan rájátszani, de szemmel láthatólag képtelenek rátelepedni a problémára.
Jól jellemzi a helyzetüket, hogy egy olyan, tulajdonképtelen lényegtelen kérdésben látták meg a kitörés lehetőségét, mint a boltok vasárnapi zárvatartása. És még ebbe is belebuktak.
A mindebből keletkező frusztráltság pedig előkészítetlen lépéseket és kapkodást eredményez, hiszen a parlamenti ciklusok sajátosságából kifolyólag már mindenkinek a 2018-as választási kampány lebeg a szeme előtt.
Ebben a helyzetben a szocialisták a türelmetlenségük miatt kiújult belső harcaik közepette a rendelkezésre álló politikusok közül a legkevésbé rosszat próbálják kiválasztani, miközben még folyamatosan a hátuk mögé is kell tekintgetniük, attól félve, hogy Gyurcsány valamilyen technikával újra lehetetlen helyzetbe lavírozza őket.
Mindeközben a Jobbik éppen a hosszú kések éjszakájának XXI. századi felélesztésében látja a kiutat. Egy azonban biztosnak látszik: jelenleg egyikük sem mutat kormányzóképességet, sőt úgy tűnik, még annak a halvány ígéretét sem. Ha valaki sokszor elmondja, hogy ő kormányozni fog vagy akar, az még nem teszi alkalmassá a feladatra.
Kormányzóképtelenség
A ciklus felénél járva megállapíthatjuk tehát, hogy az ellenzéki pártok tragédiája összességében nem is feltétlenül az, hogy sem intézményi felkészültségük vagy tapasztalatuk, sem pedig a rendelkezésre álló ember- és káderanyaguk nem teszi őket alkalmassá arra, hogy Magyarországot kormányozzák. Igazi drámájuk valójában abban érhető tetten, hogy még a kormányzóképesség látszatával sem rendelkeznek.
A valódi indikátor talán a 2006-os választás lehetne, ahol a választók – most ne részletezzük, miért, de tévesen – azt is elhitték a Gyurcsány-kormányról, hogy addig kormányzott és azt is, hogy képes kormányozni.
Az ellenzék az elmúlt két (vagy hat) évben képtelennek bizonyult koherens, cselekvésben is megnyilvánuló világképet a választók elé tárni, egyetlen politikailag releváns akciót sem tudott sikerre vinni, és képtelen volt akár csak egyetlen olyan politikust is felmutatni, aki megközelíteni lenne képes a miniszterelnök teljesítményét (egy kormányra elég politikusról már nem is beszélve).
Mindebből pedig nem lehet egyéb következtetést levonni: Hölgyeim és uraim, ez így nem fog menni!
A szerző politológus, Nézőpont Intézet