Minden kormány követ el hibákat. Az ellenzéknek az a dolga, hogy erre figyelmeztesse. A választások idején – érthető módon – felélénkülnek a kritikus hangok, amelyek persze akkor igazán meggyőzőek, ha a bírálók a kormány által elkövetett hibák kijavítására szakmailag alátámasztott megoldási javaslatokkal is előállnak. Egy dolog azonban biztosan nem elfogadható: a bírálatokat külföldre vinni, és ott festeni negatív képet a hazai helyzetről. Az pedig végképpen elfogadhatatlan, hogy az ellenzék külföldi szervezetek igénybevételével, azok támogatásával akarjon kormányt buktatni. Ez ugyanis azt bizonyítja, hogy nincs elég saját érve és szakmai háttere ahhoz, hogy meggyőzze a lakosságot arról, hogy ha rá szavaz, akkor jobb lesz a helyzete a jelenleginél.
Úgy tűnik azonban, hogy az ellenzék mégis egyre inkább ezt az eszközt akarja majd alkalmazni a választásokig hátralévő időben. Miközben itthon nem tudja az emberek figyelmét felkeltő, érdeklődését megragadó és hitelesnek is tűnő szakmai programokkal javítani népszerűségi mutatóit, egyre többször visz ki különböző témákat külföldre. Az egyik ilyen téma a paksi beruházás, a másik a korrupció.
Legutóbb hazánk korábbi biztosa, Andor László, aki az MSZP közgazdasági tagozatának vezetőségi tagja, beszélt a Nemzetközi Politika és Társadalom internetes portál szerkesztőjének arról, hogy az Európai Uniónak sokkal többet kellene tennie azért, hogy megfékezze a magyarországi korrupciót. Arról persze egy szót sem ejtett, hogy milyen korrupciós szint volt korábban, és a 4-es metró ügye sem került szóba. Pedig a szelektív memóriát az ellenzék sem engedheti meg magának.
A társadalom azt várja, hogy itthon korrekt módon vesse fel mindenki a múlt és a jelen problémáit, és szakmai vitákban ütköztesse az álláspontokat. A külföldről való betámadás gyengeséget mutat. Azt, hogy nincs elég szakmai érv a társadalom meggyőzésére. Ezért döbbenetes az az írás is, amely nyilván hazai forrásokra támaszkodva készült, hiszen a szerző nem jött el hazánkba, és véleményét nem sok oldalról, különböző szereplőkkel való feltáró beszélgetés alapján fogalmazta meg.
Az augusztus 15-én megjelent tanulmány szerzője a Harvard Egyetem európai tanulmányok központjának igazgatója, aki már a bevezetőben kijelenti, hogy a baloldali Social Europe-csoport honlapjának szerkesztőjével beszélte meg azt, hogy mit kellene tenni a magyarokkal és a lengyelekkel. Az írásnak a címe is erre utal: Mit csináljunk Lengyelországgal és Magyarországgal. Az írás, miután hosszasan bizonygatja, hogy Magyarországon miért nincs már demokrácia, javaslatot is tesz arra, hogyan kellene megbuktatni a kormányt. Így fogalmaz: „A politikai ellenzék, a civil szervezetek, az EU és az EU-intézményrendszer összefogására van ehhez szükség.” Hozzáteszi még, hogy a „koalícióba” – a szót a szerző használja! – be kell vonni a briteket és az amerikaiakat is.
A konkrét eszközök között említi az EU által indítható „kötelességszegési eljárásokat és a strukturális és kohéziós alapokból járó összegek kifizetésének megnehezítését, amivel gátolni lehetne a kormány gazdaságpolitikai céljainak megvalósítását. De bevetendő eszköznek tekinti az európai civileket és az európai médiát is a helyzet befolyásolására. Végül javasolja, hogy az ellenzéki pártok kapjanak határozott támogatást az EU-tól. Arra nem tér ki, hogy ez milyen támogatás legyen: anyagi vagy egyéb, esetleg mindkettő.
Ezzel a gondolattal vissza is tértünk a lényegre, vagyis arra, hogy egyáltalán hogyan kerülhet szóba egy ilyen, a választásokat kívülről befolyásoló megoldás a maga „demokratikusságára” annyira büszke EU-ban? Vagy a „demokrácia” szót szelektíven értelmezik és érdekeik szerint alkalmazzák? Akkor meg hol vannak a rajtunk és a lengyeleken gyakran számonkért „általános európai értékek”?
Az ellenzéknek, ahhoz, hogy tisztességesen vegyen részt a választási versenyben, itthon kellene meggyőznie a társadalmat az igazáról, és nem az EU trójai falovába bújva kellene a hatalomhoz jutást megkísérelnie. Hiszen tudjuk, a magyar szavazó a külföldi beavatkozást mindig is elutasította, és általában hazaárulásnak minősítette.
A szerző közgazdász, egyetemi tanár