Ez egy szabad ország. Száz bajunk között legalább azt ne hagyjuk veszni, hogy kimondhatjuk, amit gondolunk, természetesnek véve persze azt, hogy ezt bárki más is megteheti. Kimondhatja az ellenkezőjét, ha úgy véli. Ez ne rettentsen el, de ne is hagyjon hidegen. A szólás szabadsága akkor és csak akkor szolgál a javunkra, ha gondolataink találkoznak, akár csattanva ütköznek is, hatnak egymásra és közös gondolkodáshoz vezetnek el.
De amint az igazi szabadság mindig felelősséggel jár, lásd a nemzet, az emberiség önazonosságát lassan felmorzsoló szabadosság mai tombolását, a civilizált polgár számára a szólás szabadsága sem egyenlő az anonimitás leple alól epét öklendező, primitív lelkű kommentelők fröcsögésével. A szó elevenít, de meg is betegít, gyógyíthat, de sebet is ejthet, lélekben halálosat, sőt, mint hógolyóból lett lavina, valóságosan is ölhet.
Teremthet békét, de gerjeszthet gyűlölséget is, a legrosszabb azonban mégis az, ha a meg nem gondolt gondolatok elfojtva belülről mérgeznek.
Nincsenek, nem lehetnek kiváltságos csoportok, akiknek joguk van világgá kiáltani fájdalmukat, másnak viszont ez ne volna engedélyezett. A szólásszabadság közös kincs, még ha kétélű kardhoz hasonló veszélyes fegyver is. De éppen attól lehet felemelő és előrelendítő erő, ha semmit el nem fojtunk, mindent meghallgatunk s mindent megfontolunk.
Szerencsés fejleménynek tekinthetjük, hogy a legújabb keletű Horthy-vitában az izraeli nagykövet „fontos tisztázásnak” minősítette Orbán Viktor szavainak külügyminiszteri értelmezését. Így legalább a világpolitikai erőtér zavaró hatásától valamelyest függetlenül, hazán belül, egymás közt gondolkodhatunk közös dolgainkról.
Világosan kell látnunk, hogy a mai alkotmányjogi szempontok alapján elfogadhatatlan, az adott korszakban azonban széles körű támogatottságot élvező törvényekkel gazdaságilag háttérbe szorított, állampolgári jogaikban korlátozott, legszemélyesebb vagyonuktól, végül szabadságuktól megfosztott, külországi kényszermunkára vagy egyenesen a halálba hurcolt magyar zsidóság testületi véleménye Horthy Miklósról csakis kategorikusan elítélő lehet.
Vezetőiket árulónak tartanák, ha akár Romsics Ignác mindkét nagy politikai áramlat által akceptált tárgyilagos értékelését tennék magukévá: a teljes igazságot a „Horthy megmentette a fővárosi zsidókat”, és a „Horthyt felelősség terheli a zsidók deportálásáért” állítás – két részigazság – együtt tartalmazza.
A kollektív zsidó emlékezetben a fájdalom még oly eleven, hogy ezt az igazság keresésénél amúgy nélkülözhetetlen „egyrészt-másrészt” szemléletet ebben a kérdésben nem tudják, nem akarják elfogadni. Ezt emberi tisztesség, de – mint a nagykövet menetrendszerű jelentkezése és az ebből fakadó magyarázkodási kényszer is illusztrálja – józan számítás okán sem lehet figyelmen kívül hagyni.
Aki ma Horthy Miklósnak akár képletesen, akár valóságosan szobrot kívánna állítani, annak törvényszerűen a zsidóság elemi erejű ellenállásával kell számolnia, ideértve a várható reakciókat is. Azon ugyan el lehet tűnődni, miért nekünk és csak nekünk jut ez a kitüntető nemzetközi figyelem, miért nem vetődik ez valamelyest tőlünk keletre-északkeletre is, ahol virtigli tömeggyilkos náci társutasok a nemzetépítés bevett vezető szimbólumai lehetnek, szobrokkal, utcanevekkel, emlékeik szorgos ápolói meg akár a demokrácia oszlopai – mások hibáit, bűneit követni azonban botorság volna.
Az ideológiai egyoldalúságok erősen megnehezítik a közelmúlt történelmének értelmezését, de talán az a senki által nem vitatott tény, hogy az ország hat részre szakadt, annak minden közgazdasági hátulütőjével, még a marxista történelmi materializmus magyarul beszélő hívei számára is befogadhatóvá vagy legalább érdemben vitathatóvá teszi azt az állítást, hogy Trianon a nemzet életének egyik mélypontja.
Ha másra nem, Illyés Gyula Beatrice apródjai című regényére utalhatunk, ahol érzékletesen írja le, milyen katasztrofális hatással volt az angyalföldi munkásemberek életére (is) az ország gazdasági szétszaggatása. Ebből a mélységből vergődött ki az ország, s ebben a nem mindennapi teljesítményben Horthy Miklós pozitív szerepét kiretusálni lehetetlen. Még ha volna is rá igény.
Éppen Illyés Gyula életútja illusztrálja a Horthy–Bethlen-konszolidáció mögött álló nemzeti teljesítményt: a Tanácsköztársaságért lelkesedő, a Vörös Segély önkéntes illegális aktivistájaként tevékenykedő, majd a párizsi baloldali emigráció körében eszmélő, felnőtté váló író is képes volt hazatérve megtalálni a helyét, szerepét az újjászülető csonka Magyarország társadalmában, kulturális életében.
Még ha éles, kritikus szemmel is értékelte kora visszásságait, de ezt szabadon tehette, időnként a sikeres hatásgyakorlás halvány reményével és esélyével. Horthy és az általa kinevezett politikai vezetők gazdaságilag talpra állították az ország megmaradt részét, a sztálini Szovjetunió ügynökeit leszámítva pedig minden politikai áramlatnak (valamelyes) teret adva kibékítették az 1918–19-es viharban (részben a Horthy-különítményesek bosszúja miatt is) halálosan szembekerülő nemzetrészeket; a húszas évek antiszemita lázát lecsillapítva, a zsidóságot is ideértve.
Merjük kimondani: a hárommillió-koldusozás a Horthy-korszakra nézve nagyrészt alaptalan baloldali-liberális demagógia. Annál érvényesebb az azt megelőző boldog békeidőkre, amelyeket ma érdekes módon alig ér kritika, noha ekkoriban, éppen a liberalizmus szellemében, a hivatalosság soraiban a kutya nem törődött a föld nélküli agrárproletárok és a munkásság életkörülményeivel, ellenben az aratósztrájkolók és tüntető munkások elleni sortüzek e kor találmányai.
Az Amerikába való kitántorgás tényszerűen a dualizmus korában történt, míg a húszas évek végén, Vass József minisztersége idején vezették be az öregségi, rokkantsági, özvegységi és árvasági ellátást, és hozták létre az Országos Társadalombiztosítási Intézetet. Tudjuk, persze, hogy a nagybirtok és a föld nélküli milliók közötti alapvető szociális feszültség nem szűnt meg, de ez a helyzet a dualizmus korának öröksége, és ha fogyatékos formában is, de mégiscsak több földpolitikai intézkedés történt, mint az első háború előtt. És azt is tudjuk, hogy a megoldást végül is az iparosodás hozta meg, aminek a Horthy-rendszer a műszaki fejlődés reményteli útját nyitotta meg (Bláthy és Kandó a Ganzban, Csonka autógyára).
Ezt az ígéretes fejlődést törte derékba a második világháború korszaka, ahol Horthy Magyarországa egy virulens, brutális, milliók legyilkolásában már bűnös bolsevista és egy, a polgári mázat mindvégig megőrző, lassan felépülő, tömeggyilkos arcát igazából csak visszatekintve megmutató náci diktatúra között választhatott.
Mert hogy Anglia, amelyhez az egész mérvadó elit Horthytól Bethlenen és Telekin át Imrédyig bezárólag kötődni próbált volna, nyíltan érdektelenségét fejezte ki térségünkkel kapcsolatban, és amint az első bécsi döntés napnál világosabban mutatja, egyértelműen a németekhez és olaszokhoz utalta azt. Ezek után kárhoztatni a Németország-orientált politikát a legdurvább cinizmus vagy a legalpáribb dilettantizmus.
Magyarország számára a „Németország vonakodó csatlósa” szerep eljátszása maradt, amit nálunk vonakodóbban senki nem játszott el. Az a puszta, de döntő fontosságú tény, hogy 1944 tavaszáig a hazai zsidóság saját otthonában, saját közösségében, a háborús átlagnál nem rosszabb színvonalon élhette az életét, kizárólag Horthynak és az ő bizalmából hivatalban volt politikusoknak köszönhető.
Jogosan vethető fel, hogy a Horthy-rendszer gazdasági átrendeződést kívánt elérni a zsidó vagyon rovására, de hogy az életüket vagy a szabadságukat akarta volna elvenni, az nem igaz. Hiszen ha így lett volna, akkor nem körmönfont módszerekkel akadályozta volna, hanem – a szlovák, román, balti, ukrán náci társutasok példájára – igénybe vette volna a nácik „zsidótlanítási szolgáltatását”.
Az, hogy ennek a vonakodó csatlósi állapotnak vége szakadt, a Kisantant mohó sovinisztáinak intrikája mellett főként a cinikus angolszász hatalmi játszmáknak köszönhető, amelyeknek fontosabb volt, hogy néhány német hadosztályt lekötve tudjanak a megszállt Magyarországon, mint félmillió zsidó ember élete.
És igen, e téren sem tehetünk engedményt a józan ész rovására: sértsen akármilyen érdeket vagy érzékenységet, ragaszkodnunk kell ahhoz az egyszerű, logikus következtetéshez, hogy a zsidóság végső kálváriájára csakis a német megszállás miatt kerülhetett sor. Hogy ekkor Horthy visszavonulása lett volna-e a kisebbik rossz, mint a posztján maradása, azon lehet vitatkozni, de azon nem, hogy döntőképessége teljes birtokában soha nem nevezte volna ki sem Sztójait, sem Szálasit. Mint ahogy az is vitathatatlan, hogy ha nem nevezte volna ki Sztójait, akkor Horthyt a németek eltakarították volna az útból, és tetszésük szerinti quislinget tettek volna az ország nyakára.
Ha Horthy az érthető, s retrospektíven ma oly erővel megkövetelt morális okokból való távozást választja, akkor senki nem menthette volna meg a főváros zsidóságát. Lenne egy vállalható Horthynk, szobrokkal, utcanevekkel, ellenben vagy kétszázezerrel több zsidó áldozattal. Meg nagyobb katonai veszteségekkel, hiszen a szuverenitás százszázalékos elveszítése az ország erőforrásainak totális náci célú mozgósítását jelentette volna, a vonakodás morzsányi lehetősége nélkül.
S hogy miért csak nyáron lépett közbe Horthy a zsidók érdekében? Ehhez sem kell történelmi lángelmének lenni. Két oka is van: a normandiai partraszállás 1944. június 6-án, valamint az Auschwitz-jegyzőkönyv, amely április végén keletkezett, a Zsidó Tanács a magyar hivatalos körök felé június közepétől terjesztette be, Horthy pedig a menyén keresztül július 3-án kapta meg. Az egyik a rá nehezedő katonai nyomást enyhítette, növelve belpolitikai mozgásterét, a másik lelkiismeretét felszítva az apátiából hozta cselekvőképesebb állapotba.
Horthy formális személyes közjogi felelőssége a zsidóság deportálásában nem vitatható. Az azonban teljes joggal, hogy ha nem vállalja ezt a közjogi felelősséget, az a zsidóságnak nem okozott volna-e még nagyobb tragédiát. Horthy biztosan nem tört a zsidók életére, de ereje sem volt hozzá, hogy megoltalmazza őket.
Kérdés, hogy a német megszállást követően bárkinek is lett volna-e erre ereje. Senki nem várhatja – amíg köztünk élnek a pokol tornácáról visszatértek, különösen nem –, hogy a súlyosan érintett zsidó közösség ilyen megkülönböztetést tegyen. Ám a józan mérlegelés biztosan elősegítene egy távlatos nemzeti közmegegyezést.
A szerző újságíró