„Eleget láttam a jövőből, tudod, milyen? Egy 47 éves szűz ül a drapp színű pizsamájában, banán-brokkoli turmixot iszogat, és közben azt énekli, hogy férfiasan tökéletes!” (Edgar Friendly A pusztító című filmben)
Ha a harsány egyenlőségelvűsdi és genderkultusz eszméi győzelemre jutnának, valóban így festene a jövő, drapp pizsamástul, turmixostul. Mélyen meggyökeresedett ugyanis a posztmodern nyugati társadalmakban egy szó, egy hivatkozási alap: „a civilek”. Természetesen nem bélyeggyűjtő egyletekről vagy sakkszakkörökről van szó, hanem az említett ideológiákat harciasan valló jog- és környezetvédőkről, politikai agytrösztökről.
Külföldi kormányzatok vagy szervezetek a soft vagy smart power (puha vagy okos hatalomtechnikák) részeként persze régóta használnak „civileket” információközvetítőként, tehát a jelenség nem új keletű. Azonban annál hatásosabb: a nemzetközi tudatipar ezen formációkat a megbízhatóság, a függetlenség, a szakmaiság papjaivá szentelte, szembeállítva őket a mindig pártos, érdekvezérelt politikum világával. Míg előbbiek tételezett semlegességükből fakadóan forráskritika nélkül hivatkozhatók mint a hitelesség világítótornyai, addig a politikai szféra képviselőinek állításaiból minimum gyököt kell vonni, hiszen őket nem magasztos értékek, hanem a csúnya érdekek vezérlik.
Pedig.
Pedig a „civil szervezetek” ugyanúgy érdekmotiváltak, ugyanúgy egy jól meghatározott pártos értékkánon mentén igyekeznek formálni egyes országok közvéleményét és belpolitikáját, mint a formális politikai világ szereplői. Amivel alapjáraton egyébként nem lenne baj, ha ezt bevallanák; ha nem úgy lennének beállítva, ahogyan szlogenideológiájuk azt sugallja.
Ezen szlogenideológia viszont valójában a politika depolitizálására, a döntéshozatal kiszervezésére épül: a hitelességre és függetlenségre hivatkozva azt állítja, hogy a szuverén politikai aktorok, intézmények felett nemcsak a különböző nemzetközi szervezeteknek, szupranacionális bíróságoknak, hanem a szintén senki által sem választott, azonban magukat már állami jellegű tünetekkel felruházó „civileknek” is joguk van pálcát törni. Sőt, az ő ítéletmondásuk fontosabb, megbízhatóbb, mint a nemzeti kormányoké vagy parlamenteké: hiába állítja egy uniós tagország a valóságnak egyébként megfelelően, hogy a sajtószabadság garantált, ha a Freedom House rangsora számszakilag ennek ellentmond. Nem ellenőrzik a hatalmat: már ők maguk a hatalom.
Befolyásolási technikáik persze kifinomultak, közvetett, áttételes csatornákat használnak. Azt a hamis képet sugallva így, hogy a politikai korrektség és az emberi jogi fundamentalizmus letéteményeseiként az általuk kialakított világértelmezési keret kizárólagos. Érveléstechnikailag ez persze hatékony fegyver, hiszen vitapartnereiket belekényszerítik, hogy ezen liberális kontextuson belül folyjon a vita, azaz mindenki az ő utcájukba sétál be. Hiszen aki megkérdőjelezi az emberiség totális egyenlőségén alapuló modern, progresszív agendát, az kiírja magát a közéletből. A kontextus kialakításához és annak univerzálisnak tételezéséhez kapcsolt eszköz a társadalmi mérnökösködés ideája, mi több, annak komolyan vétele.
Az emberek, az egyes kultúrák, társadalmak, szokások minden tekintetben egyenlők. Vagy ha nem azok, akkor egyenlővé kell tenni őket. Ez a nagy emberkísérlet, a világfalu létrehozásának vágya, amikor a szociális igazságosság képzete kiszabadul a laboratóriumi boszorkánykonyhából. Ez fejeződik ki a „civilek” által a társadalomra erőszakolt, illetve mesterségesen gerjesztett progresszív konszenzuskultúrában, abban, ahol minden emberi vágyat emberi joggá transzformálnak, az „amit megkíván, az jár neki” világfelfogásában. Itt a saját kontextusukon belül velük vitázókat már szélmalomharcra, a részletekről folyó álvitákra tudják kényszeríteni anélkül, hogy bárkinek eszébe jutna feltenni a nagy kérdést, megkérdőjelezni az egész vita alapjául szolgáló értelmezési keretet.
Jogos-e a Magyarországra érkező migránsok őrizetbe vétele? Miért nem biztosítanak a genderfluidoknak (akik még nem döntötték el, fiúk-e vagy lányok) is külön mosdót? Milyen szabályok alapján titkosítanak nemzetbiztonsági dokumentumokat? És belemegyünk ezekbe a vitákba, aprólékosan magyarázva a részlet- és kivételszabályokat, próbálunk győzni abban a vitában, amelynek a szabályait ők írják. Ahelyett, hogy azt mondanánk: ácsi, helló!, a progresszív világértelmezés csak egy a sok közül, nem kizárólagos, és mégsem járja, hogy mindig egy tetszés szerint kiválasztott kisebbség érdekei érvényesüljenek a többség relativizált értékeihez képest.
Mert hogy a „civilek” által diktált világrend a kisebbség zsarnoksága a többség felett. Patológiás moralizálással és fölényes kulturális magabiztossággal hirdetik az egészből semmit sem értő néppel szemben álságos szövegeiket. Ez a krónikus etnomazochizmus elterjesztését, a többség önazonosság-tudatának elbizonytalanítását, a nyitottság nevében a hagyományos társadalmi kötelékek lebontását célozza. A politikai korrektség, a szélsőséges egyenlőségelvűsdi, a tolerancia- és semlegességkultusz miatt a társadalmak egy meghatározó része ezért úgy érzi, hogy frusztrációiról egész egyszerűen nem beszélhet őszintén. Mert akkor azzal megsérti valakinek az érzékenységét, az emberi jogát vagy egyenesen a nemzetközi normákat.
A magukat elitnek kikiáltó „civilek” kisebbségi véleményeinek zárt rendszerben történő keringtetése azonban optikai csalódást okoz, hiszen a fősodratú liberális véleményformálókban is annak benyomását kelti, hogy az az álvalóság, amit felépítettek, az tényleg úgy is van. Az általuk hirdetett megértés helyett ugyanis saját dogmáikat akarják lenyomni a torkunkon, a toleránsak intoleranciájának hevességével. Így azonban fajsúlyos helyzetekben – Trump győzelme, brexit, osztrák államfőválasztás stb. – maguk is meglepődnek, hogy a mindennapok tapasztalatát folyamatosan kimagyarázó szellemi rezervátumukon kívül is van élet. Sőt, kiderül, hogy az elhallgatott, elfelejtett többség sok esetben egyáltalán nem érzi magáénak azt a trendi életérzést, amiben a The New York Times szerkesztőségében és a jogvédők irodáiban valóban hisznek. Ők ugyanis tényleg úgy gondolják, hogy a totális multikulti, a biztonságos helyek (safe space) és a mimózalelkűeknek szóló figyelemfelhívások (trigger warning) világa elhozza a mindennapok megváltását.
Most azonban úgy tűnik, hogy fordul a nemzetközi széljárás. Persze nem kell eltúlozni Trump első intézkedéseit vagy az uniószerte szaporodó, nem éppen migránsbarát megnyilatkozásokat. De azért az beszédes, hogy a nagy Martin Schulz a valóságon megdöbbenve elviselhetetlen tabudöntésnek nevezte az új világrend első tüneteit, miközben az amerikai elnök kitiltja országából a muzulmánokat, ellehetetleníti az abortuszpropagandát, vezető európai politikusok pedig arról az eddig kirekesztőnek minősített gondolatról értekeznek, hogy az Észak-Afrikából a kontinensre érkező migránsokat vissza kellene fordítani.
Ez utóbbi, hangsúlyeltolódásnál azért többnek minősülő változás azért is fájhat különösen a „civileknek”, mert be nem vallva, de ők is tudják: a migránsügybe történő beleállásukkal lábon lőtték magukat. A menekültsimogatással olyan testtartást választottak maguknak, amely valóban szembemegy az általános társadalmi érzülettel. Persze az egész sokkal többről szól, mint maga a migránsügy: Francis Fukuyama állításával szemben ugyanis a történelem nem ért véget, régi és új világrend-koncepciók ütköznek, amelyben esélyes, hogy a „civilek” elveszítik szokásos hivatkozási alapjaikat (lásd Egyesült Államok), és nem lesz kire mutogatni ellenpéldaként az „illiberális demokráciákkal” szemben.
Nem az a nyílt társadalom tehát, ahol érdekvezérelt, de magukat semlegesnek beállító „civilek” próbálják befolyásolni a politikát. A kommunizmusról is tudta ugyanis mindenki, hogy hülyeség. Bízzunk benne, hogy a „civilek” politikai korrektsége is ugyanerre a sorsra jut, és nem jön el a banán-brokkoli turmixot iszogató, Gillette-reklámokat éneklő 47 éves szüzek pizsamavilága.