Az úgynevezett főáramú neoklasszikus közgazdaságtan alapvető feltételezése, hogy az emberek magánemberként és cégvezetőként egyaránt racionálisan viselkednek, és ezért matematikailag modellezhető, racionális döntéseket hoznak. Annak ellenére, hogy egyre többen figyelmeztetnek rá, hogy az élet nem igazolja ezt a feltételezést, mégis a főáramú közgazdaságtan hívei még mindig túlmatematizált elméleteket tanítanak az egyetemeken és alkalmaznak a tanulmányok készítésekor.
Kiváló példa volt erre, amikor a Nemzetközi Valutaalap (IMF) vezető közgazdászai kellemes washingtoni irodáikban lemodellezték, hogy a 2007–2008. évi pénzügyi-gazdasági válság után eladósodott országok problémáit megszorításokkal lehet a leghatékonyabban kezelni, mert a megszorításokkal csökkenthető a költségvetési hiány, azt követően pedig az adósság is. Így egyensúlyi állapot következik be, és beindul újra a gazdasági növekedés. Azonban, mint tudjuk, a valóság ettől a modellfeltételezéstől nagyon eltérően viselkedett. A megszorítások következtében lelassult a gazdasági növekedés, tönkrementek a kisvállalkozások, és megugrott a munkanélküliség. Ezt látva az IMF egyik vezető közgazdásza csak annyit mondott, hogy úgy látszik, mégsem voltak jók a modellek.
Az új Nobel-díjas Richard Thaler, a Chicagói Egyetem 72 éves professzora tökéletesen szembemegy ezzel a szemlélettel. Azt állítja, hogy az emberek nem viselkednek racionálisan, és ezért könnyen előfordulhat, hogy rossz döntéseket hoznak.
Ha pedig ezt nem vesszük figyelembe, hibázhatunk a közpolitika eszközrendszerének kialakításánál is. Ezért abból kell kiindulni inkább, hogy az ember mint emberi lény egyben szubjektív lény is. Például kutatásai során azt találta, hogy az emberek a tulajdonukban lévő tárgyakat a valódi értéküknél magasabbra értékelik. Egy nagyon egyszerű példával érzékeltette ezt a megfigyelését. Kiosztott diákjai felének egy-egy cserépedényt, majd azt mondta nekik és azoknak is, akik nem kaptak, hogy becsüljék meg a cserépedények lehetséges árát. Az edényekkel rendelkezők következetesen magasabb árat tartottak reálisnak, mint azok, akik nem kaptak. Hasonló kísérletek sokaságából vonta le azt a következtetést, hogy a matematikai modelleken, képleteken alapuló közgazdasági elméletek nem képesek megmagyarázni, leírni az emberi viselkedést.
Hasonló gondolatokat már mások is felvetettek. Azonban Thaler azt is bizonyította, hogy az emberek viselkedése következetesen irracionális, ezért valamennyire mégiscsak előrejelezhető. Ebből következően úgy gondolta, hogy segíteni lehet az embereket abban, hogy jobb döntéseket hozzanak. Nézeteit Nagy-Britanniában és Svédországban is komolyan veszik, és arra próbálják használni, hogy például a legjobb eredményeket hozó gazdaságpolitikai eszközöket válasszák ki az állampolgárok megtakarítási kedvének fokozására.
Külön érdekesség, hogy Thaler annak a Chicagói Egyetemnek a professzora, amely a mai napig a főáramú közgazdasági gondolkodás központjának tekinthető. A főáramú, neoklasszikus gondolkodás általános elfogadottságát mutatja, hogy erről az egyetemről tizenkét közgazdász kapott eddig Nobel-díjat, Thaleré a tizenharmadik. Nincs még egy egyetem, amely ilyen eredménnyel büszkélkedhetne. Leghíresebb Nobel-díjasuk, Milton Friedman (1912–2006) a liberális eszmék és a szabadpiac elkötelezett híve volt, aki egyébként a leghevesebben tiltakozott Thaler felvétele ellen.
Amikor Thalert arról kérdezték, hogy az emberi irracionalitást középpontba állító nézeteivel miért éppen erre az egyetemre ment tanítani, így válaszolt: biztos vagyok abban, hogy egyfolytában harcolnom kell majd. De az nekem is és a többieknek is jó lesz. Hiszen a képességeket úgy lehet a legjobban kiteljesíteni, ha állandóan a legjobbakkal kell vitatkozni. A közgazdász jó humoráról is híres. Egy televízióbeszélgetésben megkérdezték tőle, milyen tanácsot adna azoknak, akik a hírekben azt látják, hogy részvényeik ára zuhanóban van a tőzsdén. Ezt válaszolta: kapcsoljanak át egy másik csatornára!
Thalert életműve alapján a közgazdasági elméletek úgynevezett „viselkedési iskolája” képviselőjének lehet tekinteni. Ezt a nézetrendszert ma már minden, magára valamit adó közgazdasági egyetemen tanítják. Ennek ellenére sok kritika éri az elmélet képviselőit. A bírálók arra hivatkoznak, hogy az elmélet hívei túl sok szubjektív elemet, feltételezést használnak nézeteik alátámasztására. Viszont az is igaz, hogy a piac mindenhatóságában hívő, mindenben racionalitást feltételező nézetrendszer is tele van a gyakorlat által nem visszaigazolt, a valós élettel szembemenő következtetésekkel.
Ezért jogos a Nobel-díj bizottság egyik tagjának, Peter Gardenforsnak az a meglátása, amely szerint ha a viselkedési közgazdaságtan nem is küszöböli ki a főáramú nézetek valamennyi hibáját, de legalább világossá és érthetővé teszi azokat, és közben még érdekes összefüggésekre is rámutat. Például arra, hogy a közgazdaságtanban is fontos az emberi tényező. Thaler akkor sem tagadta meg nézeteit, sőt humorát is megcsillogtatta, amikor a fogadáson megkérdezték tőle, hogy mit csinál majd a Nobel-díjjal járó rengeteg pénzzel. Így válaszolt: természetesen a lehető legirracionálisabb módon fogom elkölteni.
A szerző közgazdász, egyetemi tanár