2010 után a képernyőn is láthattuk – jó lenne nem elfeledni! – az Európai Unió parlamenti képviselőinek minősíthetetlen viselkedését, hangnemét a magyar miniszterelnökkel szemben, miközben rajta keresztül a kormánypártokra szavazó kétharmadot is állandóan leckéztették. Azóta a hasonszőrű honatyák és honanyák, a fősodormédia e kód varázspálcájával változtatná meg mindennapjainkat, programozná világnézetünket, írná elő, hogy miként gondoljunk és beszéljük az élet nagy dolgairól – amelybe ők biztosan nem tartoznak bele.
E közveszélyes jelenséget a legpontosabban talán Alain de Benoist francia filozófus, eszmetörténész elemezte a 2013-ban, Párizsban megjelent – és magyarra még mindig le nem fordított – A jó démonai című művében. Más ellenzéki gondolkodókhoz, publicistákhoz hasonlóan őt is felháborítja, hogy a hivatalos liberális/libertárius újmorál rendre áthág azokon az erkölcsi tanításokon, évszázados szokásrendszereken, melyek segítségével például mi, kelet-közép-európaiak, átvészeltük a kommunizmus „új embert” formáló évtizedeit. Persze bűnöket, csalások és árulások százezreit követtük el közben, de tudtuk, hogy azok bűnök, tudtuk, hogy árulások és sokakat később épp a bűntudatuk emésztett el örökre, hivatalos felszólítás nélkül is.
Az elképesztő adócsalások évszázadában, az államszuverenitás alávetésének évtizedeiben az új morális rend hirdetői a múlttal együtt mindezt semmibe veszik, és kapva kaptak az alkalmon, hogy miután az otthoni ellenvéleményt sikerült távol tartani világmegváltó mikrofonjaiktól, kameráiktól, a belépő keletiekre is kiterjeszthessék utópiájukat. Annál is inkább, mert errefelé még erősebb a valláshoz, a hagyományhoz és a hazához való ragaszkodás ereje. A szülőföld, a becsület, a család, a bátorság, a közösségi szolidaritás számukra nevetséges, túlhaladott, kigúnyolandó és megvetendő mítoszok, melyeknek távozniuk kell a közbeszédből, a közgondolkodásból, oda, ahová valók: a fura és érthetetlen őseik mellé, a temetőbe. Terveikhez rendkívül erős jogi és médiatámogatást élveznek. Ráadásul az uniót akarják felhasználni nyomásgyakorló és büntetőeszközül ideológiájuk elfogadtatásához.
A nyugati baloldaliak a második világháború után becsülettel harcoltak a kapitalizmus ellen, amely akkor még többnyire hazai és részben patriarchális jellegű volt. Ám miután a hőn imádott, mintaadó birodalmaik, a Szovjetunió és a maoista Kína kilehelték a lelküket, más szentek után néztek. Felfedezték a kapitalizmus forradalmi oldalát, belőle az új modellt, amelyet asszociálni lehetett a liberálisok individualista filozófiájával: a sikeres vállalkozót, az (adó)paradicsomba jutott bankárt, a tágra nyílt társadalom révbe jutott tőzsdespekulánsát. Az újbaloldal frigyre lépett a liberalizmussal – Franciaországban még az évet is tudjuk: 1983 –, ami nem meglepetés: az eszmetörténetből tudható, hogy az angol liberális filozófia és a francia felvilágosodás szorosan összefügg.
Az e frigyből született új ideológia nem a napjaink neoliberális kapitalizmusával akasztja össze bajszát, hitet és muníciót adva a kiszolgáltatottaknak, az igazukért kiállni hajlandókat. Annyi tartása azért nincs, ellenkezőleg: nyeregbe ülteti az „emberi jogokat” kürtölő yuppie-forradalmárt, a magának való fundamentalistát. Ez utóbbi tagadja mind a női, mind a férfi, mind az emberi természetet. És a természettel együtt járó különbözőséget. Az egyén, hirdeti ideológiájuk, önépítő jellegű: vágyait, szeszélyeit követi. (Ha például szabadidejében mesterlövészképzésre szottyanna kedve a fiatal muszlim bevándorlónak, Svédországban államilag finanszírozzák óhaját.)
Az atlantista újmorál dühösen tagadja az ember természeti és kulturális meghatározottságát. Csak egy különbség van a fogyasztó egyének között: az önszeretetük fokozata. (Meg a pénztárcáik vastagsága.) Ez a vázlatosan bemutatott ideológia meghódította az atlantista politikai osztály tekintélyes részét, baloldalt, jobboldalt egyaránt. A bal- és a jobboldal közti ellentétre hivatkozás – írta Alain de Benoist – napjainkban már ködösítő jellegű, mert elrejti az igazi törésvonalat, amely a liberálisok és a nem liberálisok között húzódik. Ez utóbbiakat bélyegzik populistáknak az előbbiek szószólói.
A liberális újmorál az állami (nemzeti) politikát kiiktatni, semlegesíteni kívánja, a puszta ügyrendi kérdések eldöntésének szintjére lehúzni. Az állam legyen egy nagy terápiás intézmény, a demokrácia pedig kizárólag képviselő jellegű. Az emberi jogok itt lent, a világkormány ott fent. Az majd mindent elintéz. A világpolgár pedig jól teszi, ha nem tekinget se fel, se le: még el talál szédülni. Ő azért született, hogy fogyasszon: melegpropagandát, azonos neműek gyermek-örökbefogadását, ellenkultúrát, szappanoperát, enyhe drogokat, és várjon arra, aminek jönnie kell: az Ázsiából, Afrikából idecsődített szerencsétlenekre, jobb sorsra érdemes „világpolgárokra”.
Az újmorál harcias gárdája megtalálta az új kirekesztett tábort, amelynek nevében harcra kelhet a többségi társadalom maradi elveivel, kispolgári mentalitásával, hogy a haladás útján tovább menetelhessen a média reflektorfényétől övezve. Az elmúlt száz-százötven év során az alábbi kizsákmányolt, kirekesztett tábor nevében sorra emelték fel szavukat a haladók generációi: munkásosztály, gyarmatosított színes népek, fiatalság, nők, homoszexuálisok, kábítószer-fogyasztók. E szerepet most az afrikai és a muszlim bevándorlók töltik be.
Végtére is: egy életerős bevándorló többet fogyaszt, mint egy ma született európai csecsemő.
A szerző politológus