2017. december 14., csütörtök, Szilárda napja
Vélemény
A cikk emailben történő elküldéséhez kattintson ide, vagy másolja le és küldje el ezt a linket: http://magyaridok.hu/velemeny/az-arisztoteleszi-erenyek-nyomaban-2531938/

Az arisztotelészi erények nyomában

Létszemléleti törésvonal Nyugat-Európa és Közép-Európa, globalizmus és nemzetelv között

Az elmúlt napokban a közszolgálati televízió sorra szólaltatta, szólaltatja meg azokat a baloldali, liberális, zöld európai parlamenti képviselőket (többek között Frank Engelt, Malin Björköt, Philippe Lambertst, Gianni Pittellát), akik elkötelezett hívei a bevándorlásnak, a kötelező kvótáknak és annak, hogy az Európai Bizottság pénzügyi szankciókkal sújtsa azokat a tagállamokat, amelyek a saját országukat megvédenék a migráció súlyos következményeitől. E képviselők egyben Soros György embereinek is tekinthetők, hiszen rajta vannak azon a titkos, ám nyilvánosságra került 226-os listán, amely a Soros céljaihoz hű, azzal szövetséges EP-képviselőket sorolja fel.

Nagyon hasznosak ezek az interjúk, mert megértetik velünk: ezek az emberek – főként nyugat-európaiak – gyökeresen másként gondolkodnak nemzetről, Európáról, migrációról, Nyugat-Európa és Közép-Európa viszonyáról, a világról és a globa­lizációról, mint ahogyan mi, nemzeti szuverenitásban és a hagyományos európai értékekben gondolkodók.

Mondjuk ki: ezek az ellentétek már túlmutatnak gazdasági, jóléti, piaci érdekeken, itt már valóban többről van szó: létszemléleti törésvonal alakult ki e két tábor között. Tudomásul kell vennünk – ezt bizonyítják az interjúalanyok időnként szenvedélyes monológjai is –, hogy a globalizmus és a migráció hívei ezerszázalékosan, kétely nélkül hisznek abban, hogy az igazság az ő oldalukon áll. Nem vitás: nyugtalanító szembenállás ez, de a legfontosabb, hogy megértsük e törésvonal és megosztottság lényegét.

Négy fontos elemet említek.

Míg Európán belül a Nyugat már nem tartja magát kereszténynek, Közép- és Kelet-Európa – még ha jelentősen szekularizálódott is – megőrizte a kereszténységhez köthető értékeket.

Míg a Nyugat immáron lemondott a nemzetállamokról és alávetette, aláveti magát a globális állam, a világkormányzás és világtársadalom víziójának, Közép- és Kelet-Európa az elvesztett függetlenség után éppen most szeretné megélni szuverén nemzetállami létét. Mindez teljesen érthető, hiszen, ne feledjük, a Nyugat is abban a korszakban (XVIII–XX. század) emelkedett az egekbe gazdaságilag és politikailag is, amikor erős nemzetállamokból állt. Csakhogy erről a Nyugat most durván megfeledkezik, s úgy tesz, mintha nem értené, miért is ragaszkodnak a közép- és kelet-európaiak a visszaszerzett vagy elsőként megszerzett nemzetállami szuverenitásukhoz.

Míg a Nyugat az utóbbi húsz-harminc évben egyszerűen sutba dobta a keynesi alapokon álló jóléti államkoncepciót (mely megteremtette a magas életszínvonalat és az erős középosztályt), hogy ájultan átadja magát a neoliberális piacimádatnak, a közép- és kelet-európai politikai vezetők gyorsuló ütemben ébrednek rá arra, hogy a nemzetközi pénzhatalom által rájuk kényszerített neoliberalizmus a teljes gazdasági eladósodásukhoz vezetett és vezet, s ezért szakítani próbálnak ezzel a paradigmával, visszatérve az erős és jóléti állam gondolatához.

Míg a Nyugat társadalomeszménye alapjaiban megváltozott, s a családról mint konzervatív és avítt dologról az egyéni önmegvalósításra és a szexuális irányultságok totális egyenrangúságára helyezte át a hangsúlyt (lásd LMBTQ-csoportok és svéd „semleges” WC-k), Közép- és Kelet-Európában az emberek a hideg kommunista diktatúrákat a családon belül mint végső menedékben húzták ki és vacogták át, s ezért a demokrácia időszakában is jobban ragaszkodnak ehhez a „konzervatív” társadalmi alapsejthez.

A történelemnek tehát koránt sincs vége, mint gondolta Francis Fukuyama, helyette – leginkább Samuel Huntington gondolatai mentén – a XXI. században a különféle, nemzeten belüli politikai pártok harcát felváltja a globális elit és a nemzetek harca, másfelől pedig az ideológiák küzdelmét felváltja a kultúrák és civilizációk küzdelme (lásd az iszlám és a keresztény kultúrkör küzdelmét).

A XXI. századot tehát a globalitás és a nemzeti létmód egzisztenciális küzdelme fogja meghatározni. S ne áltassuk magunkat: a demokrácia és a nemzet sem „szent és sérthetetlen” intézmény, mint ahogyan rengeteg intézmény sem volt az a világtörténelemben, amiről sokáig azt gondolhatták a népek, hogy örökkévalóak. Megszűnt az öröknek hitt Római Birodalom, eltűnt a cezaropapizmus, szétbomlott a feudális rendi társadalom, s nem utolsósorban eltűnt a kétpólusú világrend a „nagy”, legyőzhetetlennek tűnő Szovjetunióval együtt – s a történelemnek soha nem lett vége, még a Fukuyama által hőn támogatott, számára a történelem végének számító liberális demokrácia is széttöredezőben van, s ráadásul elég rövid idő alatt jutott el idáig. És sajnálatos módon nemcsak az emberiség számára rossz és igazságtalan korszakok és intézmények múltak el, hanem gyakran azok is, amelyek jót hoztak az emberiségnek.

Éppen ezért a demokrácia és a nemzetek sorsa is kérdéses, bár számomra nem vitás, hogy alapvetően megőrzendő értékről van szó, ami azonban nem megy másként, csak nyíltan felvállalt, a konfliktusról világos fogalmakban beszélő, a veszélyeket fehéren-feketén kimondó politikai küzdelmek árán. Ennek kapcsán egyértelművé kell tenni a nyilvánosság, a nemzetközi közvélemény és az emberek előtt, hogy itt a globalitás néz farkasszemet a nemzeti léttel, a globális elitokrácia az alávetett társadalommal, a top down szerveződés a bottom up szerveződéssel, a delegálás elve a választás elvével és a közvetlen demokratikus formákkal, a globális álcivil szerveződések pedig a valós civil társadalmakkal.

Másképpen: ha már fogalmilag képesek vagyunk megragadni, hogy miről is szól a XXI. század és annak legmeghatározóbb törésvonala – amely sok más, régebbi törésvonalat is maga alá söpör –, nos akkor vagyunk igazán abban a helyzetben, hogy értékrendünknek megfelelően lépjünk fel (vagy legalábbis foglaljunk állást) a világot megosztó konfliktusban.

S még valami: szakítanunk kellene azzal a finalista, főként baloldali és liberális gondolkodásmóddal, paradigmával, amely abból indul ki, hogy a történelemben állandó fejlődés van, hogy a dolgok valamilyen cél felé haladnak, akár progresszív értelemben – vagyis hogy haladunk a paradicsomi állapotok felé –, akár regresszív értelemben, mely szerint a világ végső pusztulása nem kerülhető el.

A történelem felfogásában finalizmus helyett realizmust javaslok, annak belátását, hogy a történelemben igazából nem fejlődés van, hanem változás. A történelem egy nagy, hömpölygő áramlat, amelyben konfliktusok keletkeznek, amelyeket felülírnak újabb és újabb konfliktusok, úgy, hogy a régiek igazából nem oldódnak fel, csak alárendelődnek más, aktuálisabb és fontosabb konfliktusoknak. Időnként hosszabb rend is keletkezik, melyek talán élhetőek is, de mindig lesznek újabb áramlatok, amelyek felborítják ezt a rendet egy új rend építésének szándékával, amelyből azonban nem lesz más, mint további konfliktus a régi és az új rend akarói között.

Soha ne feledjük például, hogy már Arisztotelész is csak egynek írta le a demokráciát a lehetséges politikai rendszerek közül, nem az egyedül lehetségesként. Sokkal fontosabbnak tartotta az emberi erényt – másképpen fogalmazva a jó erkölcsöt –, amely bármilyen politikai szisztémát jóvá vagy elviselhetetlenné tud tenni.

Elsősorban tehát erős erkölcsi erényekre van szükségünk ahhoz, hogy megőrizzük a demokráciát és a nemzetet, s ezáltal megőrizzük élhetőnek világunkat.

A szerző politológus

Kiemelt

Boldogságügyi miniszter

Időről időre megjelennek boldogságindexek, amelyek a különböző országok közt állítanak fel rangsort, hogy hol boldogabbak, hol szomorúbbak az emberek. Mi ez utóbbiak közt szereplünk.

Hirdetés

Szívesen olvasna hasonló cikkeket? Csatlakozzon Facebook-csoportunkhoz!