Az elektronikus sajtóban két említésre méltó kommentár is született az őszödi beszéd tizedik évfordulójára. A 888.hu vezércikke megragadta a lényeget: elemzése szerint a gyurcsányi útszéliség nemkívánatos testközelbe hozta a politikát. Emlékeztet rá, hogy a 2006-ban regnáló, korlátlan médiafölényt élvező kormányzat megspékelte ezt azzal az ámítással, hogy a ház összeomlásáért felelős kontár lenne a legalkalmasabb annak újjáépítésére. A hitetlenkedőkkel szemben pedig a kézivezérelt rendőrség könnygáza, vízágyúi és viperái erősítették a meggyőzés intimitását.
Az Index véleményportál a maga nemében tanulságos tartalmat állított elő az évfordulóra: összevágott videójában Orbán Viktor szájába adta az őszödi beszéd szavait. A hírportálnak nevezett internetes lap ezzel ismét tanúságot tett arról, hogy számára érdektelen az állítások igaz vagy hamis volta. Montázsának egyedüli célja az ellenzéki beállítottságából eredő hitelrontás. Az Index most érte el az erkölcsi mélypontot, mondhatnánk, ha korábban nem tette volna már nyilvánvalóvá politikai hovatartozását: „A képviseleti demokráciát és a hatalmi ágak egyensúlyát fontosnak tartó liberális szavazó kénytelen lesz mégiscsak vagy az MSZP-re, vagy az MDF-re szavazni.” (2010. január 25.)
A 2006. szeptember 17-ét követő rendőri brutalitás – és annak következménynélkülisége – ugyanakkor a mindaddig bevett jogászi világképet megrengető tanulságokat is hordozott. A korábbi doktrína szerint a boldogulásunk kulcsa a formális jogállamiság megléte volt: tehát főként a hatalmi ágak elválasztását tükröző intézményrendszer, a szankciós rendelkezés címzettjét hátrányosabb helyzetbe hozó visszaható hatályú jogalkotás tilalma és a részletesen szabályozott eljárásrend. E bölcsesség birtokában a jogászok elefántcsonttoronyból szemlélték a világot, a formális értelemben megfelelően alkalmazott jog társadalmi és gazdasági következményei nem érdekelték őket. Mindegy, milyen ostobaságot mondott ki egy közigazgatási vagy bírósági döntés: a jogerőt elnyervén annak vitatása merő értelmetlenségnek tűnt.
Ez a formális jog azonban működésképtelenné vált a mindent átszövő szocialista–szabad demokrata struktúrák vitalitásával szemben. A rendőrség bejelentett tüntetéseket tiltott be és oszlatott fel, a külföldi közjogi méltóságok látogatásának idejére kihalt Patyomkin-faluvá változtatta a Kossuth teret, mindenfajta szervezeti vagy büntetőjogi következmény nélkül. Azonosító nélküli verőemberei ugyancsak büntetlenül okoztak súlyos sérüléseket a tüntetőknek, akikre a szervezetnél nem rendszeresített fegyverrel vadásztak, és akiknek megbilincselésük után könnygázzal fújták tele az arcát.
A Pesti Központi Kerületi Bíróság bírái számára semmilyen hátrányos következménnyel nem járt, hogy rendőrállami módon előzetes letartóztatásba helyeztek mindenkit, akit a rendőrség összefogdosott Budapest utcáin, hiába állapította meg később az esetek túlnyomó többségében a Fővárosi Bíróság, hogy indokolatlan volt a szabadságelvonás. Sőt azt is következmények nélkül tehette meg az elvileg professzionális bírói szervezet, hogy a gyülekezési törvényből eredő kötelezettségét megszegve megtagadja az igazságszolgáltatást a „műveleti területre” hivatkozással betiltott tüntetések ügyében. Mivel a felsorolt visszaélések törvénytelenségét jogerős határozat nem mondta ki, az intézményekben és processzusokban kimerülő jogi formalizmus nem orvosolhatta ezeket.
Emlékezhetünk, hogy az akkori köztársasági elnök, Sólyom László is pusztán morális válságról beszélt, ahol nincs helye közjogi beavatkozásnak.
A 2010. évi kormányváltást követő alkotmányozás szakított ezzel a jogfelfogással. Az újonnan megalkotott alaptörvény 28. cikke fő jogalkalmazási alapelvként mondta ki, hogy „az alaptörvény és a jogszabályok értelmezésekor azt kell feltételezni, hogy a józan észnek és a közjónak megfelelő, erkölcsös és gazdaságos célt szolgálnak”. A gyülekezési és véleménynyilvánítási szabadság immár nem csak írott malaszt: a Saul Alinsky útmutatásait követő baloldali ellenzék a legnagyobb erőfeszítéssel sem tudott kiprovokálni olyan rendőri reakciót, amely akárcsak távolról is emlékeztetett volna az őszödi beszédet követő tüntetések brutális szétverésére. Pedig az elmúlt hat évben számos kísérletet tett rá, a törvénytelenségtől sem riadva vissza, gondoljunk csak a Fidesz-székház vagy egy pár éve még kormánypártinak bélyegzett magáncég parkolójának jogtalan megszállására.
Valószínűleg a Gyurcsány–Bajnai-kormányoknak és az általuk folytatott szabadságkorlátozó gyakorlatnak köszönhető az, hogy mára az Alinsky-módszerek működésképtelennek, a jogállamiság megszűnését és az alapvető jogok korlátozását vizionáló nemzetközi és akadémiai kritikák pedig alaptalannak bizonyulnak. 2006. október 23-át követően a korábbi, formalista jogfelfogásnak nem maradt több mondanivalója az embereknek, ezért apostolai – korábbi alkotmánybírók, egyetemi oktatók, jogvédők – önkéntes száműzetésbe, sértődöttségbe, Népszabadság-interjúkba menekültek. Ugyancsak 2006. október 23. eredménye, hogy a mindenkori kormányzó pártok tudatosíthatták, hogy semmilyen ideológia és agymosás nem hozhatja vissza egy politikai erő hazudozással és elnyomással eljátszott hitelét. Ezért, míg az 1956-os forradalom és szabadságharc ötvenedik évfordulója rég nem látott letargiába taszította a magyarságot, tíz esztendő elteltével reményteljesebb lehet az ünnep.
A szerző jogász