Donáth György szobrának megkísérelt felavatása kapcsán újra sikerült a kormányt és a Fideszt olyan színben beállítani, mintha antiszemitákat szeretnének rehabilitálni, nem ítélnék el a holokauszt szellemi kitervelőit.
A Beszélő 1988/2-es számában Kubinyi Ferenc írt tanulmányt, amelyben Donáthról pozitív hangnemben emlékezett meg. Kende Péter az akkor még liberális Magyar Hírlap 1997. április 15-i számában írt róla, Tisztelgés egy mártír előtt címmel. Donáth Györgynek 2002-ben a Demszky Gábor vezette, baloldali többségű Fővárosi Közgyűlés díszsírhelyet adományozott. Ezek alapján a szobrot állítók joggal bízhattak abban, hogy Donáth György személye nem kelt ellenérzést a balliberálisok között.
Tévedtek. A balliberálisok ugyanis maguknak tartják fenn azt a jogot, hogy pillanatnyi érdeküktől függően eldöntsék, ki és mikor elfogadható. Ebben semmilyen morális elv nem köti őket, hiszen számos antiszemitát viszont elfogadnak, a népi íróktól kezdve Bajcsy-Zsilinszky Endréig. Jó, ha megjegyezzük az ökölszabályt, hogy azok az antiszemiták, akik megfeleltek a kommunistáknak, jók a balliberálisoknak is. Hasonlóan ahhoz, hogy a nyilas diktatúra támogatói elfogadhatatlanok, kivéve, ha átálltak a kommunistákhoz, mint Csikós-Nagy Béla. A kommunista diktatúra támogatói – mint Horn Gyula, aki fegyverrel vett részt az ’56-os forradalom leverésében, vagy a svábok kitelepítésében és a padláslesöprésekben oroszlánrészt vállaló, az NKVD-nek saját elvtársait besúgó Nagy Imre – elfogadhatóak és köztiszteletnek örvendhetnek. Azt megállapíthatjuk, hogy a Donáthnak szobrot állítók méltatlanul estek az antiszemitázók áldozatául. Azt jelentené ez, hogy a jövőben bátrabban és határozottabban kellene antiszemitáknak szobrot állítani? Semmiképpen. Nem kellene a balliberálisokat éppen elvtelenségükben követni.
Az antiszemitizmus és nyomában a holokauszt nem a zsidó szenvedéstörténet része, hanem csak az egyik a gyilkos ideológiák és tragikus történelmi események sorából – amikor az írástudók és a politikai vezetők kijelölik az emberek egy csoportját, akiket a civilizáció szabályait sutba dobva szabad kirabolni, megfosztani jogaiktól, majd végül megölni. Ne felejtsük el, hogy a haláltáborok túlélői még haza sem jöttek, amikor 1945 májusában a magyar kormány már a szövetségesekhez fordult a svábok kitelepítését kérve. Decemberben Nagy Imre benyújtotta a rendelettervezetet, majd a végrehajtási utasítást. Eközben a Vörös Hadsereg törvénytelenül mintegy 130 ezer embert hurcolt kényszermunkára a Szovjetunióba. A svábok kitelepítését a koncepciós perek kísérték, az egyház és a birtokos osztály kifosztása, majd az önálló középosztály megsemmisítése. A parasztság kifosztása és tsz-ekbe kényszerítése során 400 ezer ember ellen folytattak eljárást, legalább száz emberen hajtották végre a halálos ítéletet, és 600 ezren hagytak fel a gazdálkodással. A holokauszt ebben az értelemben 1945 után is folytatódott, csak éppen nem a zsidók, hanem a magyar népesség más csoportjai váltak a kifosztás, a jogfosztás és a törvénytelen kivégzések áldozatává. A magyar lakosság ugyanolyan tehetetlenül és védtelenül – vagy éppen kárörömmel és a zsákmányból részesedve – nézte végig elhurcolásukat, mint a holokauszt során. A magyar államapparátus ezekben is éppúgy részt vett. Szóval ne hivatkozzon senki se úgy a holokausztra, mint ami a zsidók problémája. A holokauszt szociálpszichológiai értelemben megágyazott az utána is évtizedekig folyó embertelenségnek. Elviselhetővé, sőt természetessé tette az elviselhetetlent.
Ha valaki a jövőben szobrot szeretne állítani, nagy kellemetlenséget előzhet meg, ha ellenőrzi, nem volt-e antiszemita az illető. Nem azért, hogy elkerülje a balliberálisok támadását, hanem saját elvei érdekében. Ha nem teszi meg, csak magára vethet, bármennyire igazságtalannak is érzi a menetrendszerűen bekövetkező botrányt és kommunikációs vereséget.
A szerző önkormányzati képviselő