Mindig érdemes az Élet és Irodalmat fellapozni, ha az ember esetleg elbizonytalanodna magában, jól csinálja-e, amit csinál. Ez a titokzatos forrásokból fenntartott hetilap időről időre megbízhatóan csúsztat, rágalmaz és taknyozik, s e sportban veterán publicista, sértett riporter, valamint magáról és anyanyelvéről megfeledkezett, közpénzen eltartott író egyaránt osztozik. De hát ez itt az annyira áhított sajtószabadság: amíg nem machiavellista hivatásos politikusok gyalázkodnak, addig csupán saját magukat minősítik.
Párhuzamos világ ez is, akár Bolgár György Klubrádiója: itt is, ott is hetente többször elátkozzák az Orbán-rendszert, majd csodálkoznak, hogy a valóság nem igazodik haladéktalanul a vágyálmaikhoz. Az És megbízható lázgörbeként mutatja a balliberalizmus nevezetű pragmatikus téveszmerendszer pillanatnyi mentális állapotát, a demencia előrehaladottságát.
Persze amikor a jeles szerzőgárda egyszerre üti oktatási ügyekben az emberminisztert (aki hat-hét voltaképpeni tárcát vezetve emberfeletti munkát végez, s még arra is van érkezése, hogy tolmácsoljon a miniszterelnöknek Helmut Kohl otthonában), ugyanakkor mint abszolút tekintélyhez fordulva megpróbál ravaszul leválasztani, leszalámizni róla mint „emberéről”: nos, ez alapos gyanút ébreszt bennem a koherens szerkesztési metódusukat illetően. Az meg egyenesen elképeszt, hogy afféle homogén falanxként tekintenek a gyűlölt politikai ellenlábas oldalra, kritika nélkül elhiszik a maguk által vizionált parancsuralmi szisztémát, s (talán magukból kiindulva) fel sem tételeznek egyéni arcélt, eredetiséget, őszinteséget, urambocsá’ becsületességet mindazokról, akik történetesen nem ők.
Tamás Gáspár Miklós például nagy apparátust vetett be ama teóriájának a bizonyítására, hogy a létező szocializmus a Szent Korona-tan helyére a kortárs kultúrát helyezte, s még azt sem volt rest papírra vetni e históriai hazugság alátámasztására, hogy Kodály és Illyés Rákosinak és Kádárnak a voltaképpeni „társkormányzói” voltak. Hozzászokhattunk már Aczél György munkásságának végletes relativizálásához („jó, kommunista gazember volt, de micsoda finom lelkű mecénás” stb.), ám ebből az irányból nem várna ilyesmit az ember. (Kivéve, ha összenő, ami összetartozik.)
Tamás annak az urbanisztikai párhuzamnak az illusztrálására varrta a gombhoz a kabátot, hogy míg a bolsevikok a szentséges kultúrát költöztették a magyar királyok (s persze a király nélküli királyságot kormányzó Horthy) hűlt helyére, a budai Várba, addig
Orbánék újfent a végrehajtó hatalmat. A máskülönben bőbeszédű Tamás itt nem viszi tovább a gondolatmenetet, hanem felajánlja a magasan felpörgetett labdát az amúgy (újabban) általa is mélységesen lenézett vulgárliberálisoknak: csapják le ők.
Ő diszkréten eltartja ujját a majolika teáscsészétől: igazán nem tehet róla, ha mások ezt az egészet az „Orbán=Horthy” közkeletű ballib hazugság szimbolikus bizonyítására használják majd fel. Marakodjatok csak ti itt a provincián! – kuncog magában. (Korábbi szíves közléséből tudjuk: Kolozsvárhoz képest Bukarest is, Budapest is poros provincia, ahol őneki XXI. századi Ovidiusként, szellemi száműzetésben kell morzsolgatnia maradék napjait.)
Radnóti Sándor már a nekrológműfajban sem képes türtőztetni magát. Az még hagyján, hogy a baráti gyász fájdalmában Réz Pállal kapcsolatban nem átallja bevetni az osváti párhuzamot (időben szólok: erős túlkapás volna azt sulykolni, hogy a Holmi korunk Nyugatja volt, csupán azért, mert Radnóti is szerkesztette), de tetten érhető az írásában a szinkron irodalomtörténet-hamisítás is. Azt írja Rézről: „Előbb látása romlott meg végzetesen – ekkor kellett megválnia a Holmitól, s mivel senki nem gondolta úgy, hogy pótolható, egy évfolyamot még végigcsináltunk, s utána megszüntettük a lapot.”
Én nem úgy tudom, hogy senki ne gondolta volna úgy. Én úgy tudom, hogy meghívásos alapon komoly kísérlet történt a Holmi továbbvitelére az ifjabb irodalmárgenerációk által. Csak miután a kiszemeltek sem egymással, sem az öregekkel nem találtak közös hangot, húzta le a folyóirat a redőnyt. Nincs ezzel semmi baj: a mór megtette kötelességét. Csak nehogy már úgy rögzüljön, hogy az alapító főszerkesztőnek tett önzetlen gesztus, s nem egy elfáradt irodalmi eszmény és az utánpótlás-nevelés fiaskója kényszerítette ki a búcsút…
Ami igazán szíven ütött, az Széky János írása, amely azt a címet viseli: Hogyan csináltam külpolitikát? Széky tájékozott és médiaérzékeny, ritkán előítéletes kolléga: még építészeti zsűriben is ültünk együtt, s igazán kellemes benyomásaim maradtak róla. Ezúttal azt vezeti elő, hogy egy lengyel lap közvetítésével ő fedezte fel Bill Clinton szörnyűséges kampánybeszédét a magyar közvélemény számára. Ebben a kivénhedt, erotikusan túlfűtött amatőr szaxofonos az Egyesült Államoknak, nem pedig a magyar (és lengyel) népnek tulajdonította a magyar (és lengyel) szabadságot. Pedig még élénken emlékezhetünk, mit is köszönhetünk például a magyar belügyekbe picit sem beavatkozó Mark Palmernek: leginkább a harsány antikommunizmust hazudó SZDSZ ajnározását. Széky szerint ő voltaképp a távirati iroda munkáját végezte twitterezésével, amit a magyarok nevében ezúton is köszönök. (Remélem, nem lesz belőle baja.) Az viszont, hogy dicsekszik vagy mentegetőzik-e, kissé elmosódik.
Érvelése, hogy a lengyelek leputyinozása jogtalan, míg a magyaroké jogos, Lengyelországban nem találna helyeslésre. Úgy adódott, hogy aznap este Krakkóban nézhettem a lengyel tévéhíradót. Helyeslőleg, fotóval idézték a clintoni bárdolatlanságot és történelemhamisítást visszautasító Szijjártó Pétert; az oroszellenes és az atomfegyver-telepítésig Amerika-barát politikusok egyöntetűen elküldték Clintont melegebb éghajlatra; majd ötperces blokk következett a Monte Cassinó-i lengyel veteránokkal, akik a szabadságszerető Amerika barbár, hadijogsértő bombázása miatt kényszerültek „a lengyel Golgota” harcaira.
Széky a nagy külpolitikai érvelésben megfogalmaz egy tűrhetetlen mondatot: „Clinton a hidegháború korszakáról beszélt, Magyarországon pedig utoljára 1849-ben áldozták életüket több tízezren a szabadságért.” Nos, ez a gyalázatos kijelentés már nem fér bele a mégoly szabados sajtószabadságba sem – s nem csak azért, mert történetesen 1956-os emlékév van. Ez a „több tízezer” ugyan ügyes limitválasztás (1848–49-ben másfél év jutott a „mártírtermelésre”; míg 1956-ban csupán két hét, plusz a Haynau-utód Kádár vérengzése), de nem tudom a sanda bravúrt méltányolni.
A Clinton-klánt már réges-rég elfeledte a magyar ember, amikor ezen a Széky-mondaton még mindig felhúzza magát. Nemcsak Krakkóban, hanem Párizsban és Budapesten is forgattam mostanában, többek között ötvenhatos magyar írókkal: egyöntetű a véleményük, hogy az Egyesült Államok 1956-ban hitegette és cserbenhagyta hazánkat. Ehhez én annyit tennék hozzá: ha Ronald Reagan és az idősebb George Bush (mindkettő republikánus, és nem demokrata) hozzá is járult a magyar szabadsághoz, az csupán apró szépségtapasz a hatvan év előtti árulásra.