2017. október 24., kedd, Salamon napja
Vélemény
A cikk emailben történő elküldéséhez kattintson ide, vagy másolja le és küldje el ezt a linket: http://magyaridok.hu/velemeny/alsagos-sajtoszabadsag-feltok-2040325/

Álságos sajtószabadság-féltők

Juhász Péterék zaklatott lelkiállapota nem feltétlenül tükrözi az általános közvélekedést

Hány bőrt lehet lehúzni a sajtószabadságról? A jó ég tudja csak. Többet, mint a rendszerváltozás óta bármiről. Számtalan lehántott bőrével ma is itt áll előttünk. Készen arra, hogy újabb politikai károkat szenvedjen el, miközben a soron következő politikai kerti törpék görcsbe rándult kis kezeikkel igyekeznek gólemként ábrázolni önmagukat.

A demokratikus átmenet első éveiben az MDF és az SZDSZ kimerítő, keserves médiaháborút vívott. A helyzet roppant egyszerű volt: Magyar Televízió, Magyar Rádió, politikai napilapok/hetilapok, megyei sajtó – élet-halál harc kezdődött a befolyásért, a birtoklásért.

A kétségbeesett küzdelem az MDF-et végül felőrölte, ám az SZDSZ sem ünnepelhetett sokáig. A szabaddemokraták éppúgy kiselejteződtek a rendszerváltó ligából, mint a demokrata fórum, és bukásában a mindennemű és fokozatú árulások végeláthatatlan sora mellett benne volt a közszolgálati szektor maga alá gyűrése miatti kiábrándultság is.

A nem kívánt, belterjessé züllött, és végül csömört okozó négyéves médiaháború nemhogy közelebb, éppen hogy távolabb vitte az embereket a médiától, de magától az állandóan hivatkozott sajtószabadságtól is. Közben a politikai sajtó is átpolitizálódott, kialakultak és megmerevedtek az újságíró-társadalmon belüli frontvonalak.

Nehéz eldönteni, melyik volt a választópolgárok ellen elkövetett súlyosabb vétség: a rendszerváltozás idején felhalmozott erkölcsi tőke teljes felélése, vagy egy frissen szerzett érték látványos kisajátítása. A szabadon választott kormány eskütételének lekeverése?

Az, hogy 1990. április 8. éjjelén a győztes pártelnök beszédét megszakítva Baló György a vesztesek székházába kapcsolt? Az SZDSZ a politikai élet rossz mintáinak és stílusának a megváltoztatását ígérte, ám a szép szavak mögött csakhamar a posztkommunista restauráció programját hajtotta végre. A szocia­lista párt tagjai az SZDSZ nótáját fújták.

Az Ellenzéki Kerekasztal történelmi mulasztása, hogy nem tudta világossá tenni a közvélemény számára az újonnan alakult demokratikus pártok és a pártállami baloldal közötti különbséget. Ugyanígy elsikkadt, hogy a totalitárius eszme ugyan már halott volt, de az erőviszonyok, amelyek az eszmét éltették, még nem.

Mire az ember észbe kapott, Horn Gyula már a nyakunkon ült. A sajtószabadság – kell-e mondanunk? – biztos kezekben volt. A jobboldali, reakciós veszély első halovány rezdülésére vérmesen védeni is kezdték. Ma már tudjuk, hogy ez a „védelem” kizárólag a balliberális médiaértelmiség nyilvánosságbeli egyeduralmának a megőrzését szolgálta. A többi üres duma volt. Süketelés, ködszurkálás.

De úgy látszik, az ország mégsem fáradt bele eléggé a médiaháborúba. Még gyötrik vele egy kicsit. 2002-től 2010-ig minden rendben volt a sajtószabadsággal, hiszen privatizált közjószágként a koalíciós elvtársak kezében nyugodott. Azóta viszont megint, állandóan „védeni” kell, akárcsak a daliás időkben.

Újfent slágertéma a baloldal hisztérialistáján. Sokat és hangosan játsszák. De önös érdekből annyiszor húzták elő, sajátították ki, és olyan kompromittált egyének védték meg, hogy a közvélemény már immunis lett a rémképekkel házalókkal szemben. Egyébként is furcsa dolog ugyanaznap azt olvasni több napi- és hetilapban, hogy megszűnt a sajtószabadság. Ha egyszer megszűnt, hogyan jelenhet meg erről egyáltalán híradás? A bolondját járatják az emberrel? Dehogy.

Csak az fájt, hogy már nincs meg a kilencvenszázalékos túlsúly. Mint régen. A sajtószabadság-védés paradox módon ettől válik bármilyen szóba jöhető tüntetés közös nevezőjévé, multifunkcionális pótcselekvéssé az ellenzék kezében.

Paródiába hajló percek voltak, amikor az Európai Parlament nevű nagy közös elfekvőben és kádertemetőben a baloldali képviselők leragasztott szájjal, Censored címlapokkal emlékeztek a – szerintük – kimúlott magyar sajtószabadságra. De egyikük sem vette a fáradságot, hogy ideutazzon, és legalább három forrásból tájékozódjon. Minek? Csak összeomlott volna az előítélet, a prekoncepció és az ideológiai agresszivitás szentháromsága.

Nem is csoda, hogy a színpadias mutatvány belpolitikára gyakorolt hatása nulla volt. MSZP-s, DK-s és LMP-s körökben az európai parlamenti képviselőség egyébként is fedőfoglalkozás. Ephialtész kései utódai, a kormányt „reggel, délben meg este” feljelentő vörös brigád kiterjesztette a nemzetközi munkásmozgalom határait, és tevőlegesen bűnrészes a hivatkozásipar felvirágoztatásában. Ujhelyi, Szanyi, Niedermüller és Jávor urakat valósággal függővé tette a sok brüsszeli vállveregetés. Ez normális esetben kínos lenne.

De ők ebből nyerik a legitimációt. Kényszerképzetük szerint hiányzó belpolitikai jelentőségüket az uniónak küldözgetett feljelentésekkel kell ellensúlyozni. Brüsszeli gazdáik­nak panaszkodnak, sikerélmény híján. Sekély e kéj. És merőben ízléstelen.

Igazából az elhíresült kompánia annyira nem ért semmit az egészből, hogy öröm nézni. Hiába adják precízen az uniós elvtársak szájába a megfelelő szavakat, az itthoni erősorrendek az istennek se akarnak balra rendeződni. Ujhelyiék igazán nagy pechje, hogy halálosan komolyan veszik ezt a szereposztást. A vörös brigád nem is érti, miért nem működik a rendszer egésze, és az Európai Bizottság miért nem űzte vissza a magyarokat már régen az Etelközbe.

Leginkább pedig az ingyencirkusz önkéntesei, a letapasztott szájú EU-s hölgyek és urak a legtanácstalanabbak, miként lehetséges, hogy a magyar kormány ennyi sok tiltakozás, inkvizítori átnevelés és tetemrehívás dacára hét esztendő múltán újra csak harmadik győzelme küszöbén áll, nem pedig létszámellenőrzésre felsorakozva Francia Guyana újranyitott fegyenctelepén.
Rejtély, de a hetedik esztendeje egyvégtében a siralomház hideg cellájában raboskodó sajtószabadság él és virul, noha minden egyes tüntetéssel valójában csak mélyebbre nyomták.

Ha nem lenne életben, most nem következne két tüntetés is, augusztus 20-án és 21-én. Juhász Péter (Együtt) és Karácsony Gergely (PM) fel sem tételezik, hogy politikai jellegű kisajátításukból nem egyformán kér minden újságíró, ha egyáltalán, azt meg végképp nem, hogy zaklatott lelkiállapotuk nem feltétlenül tükrözi az általános közvélekedést. Két egyszázalékos törmelékpárt önmagával azonosítja a magyar társadalmat, ami a politikai érzék teljes hiánya.

A választókat nem lehet hangerővel kipótolni. Rozsdamarta trükk az ellenzék kormányellenes háborúját a sajtószabadságért indított szabadságharcként kommunikálni. Ezzel csak az eleve megosztott újságíró-társadalom renoméját inflálják tovább. Rá­adásul a mai médiaviszonyok köszönőviszonyban sincsenek a médiaháború idején fennállókkal. Több tucat liberális online hírportál és számtalan blogfelület köpi magából a kormánygyalázást – tehát tét nélküli az ökölrázás.

A Szent István-napi időzítéssel aláírták, hogy a szélsőliberálisoknak soha, egyetlen nemzeti ünnep sem jelentett semmi nemzetit.
21-én szintén tüntetésre készül az Oktatási Szabadságot és a Nem maradunk csendben! című civil mozgalom. Civilek? Általános tapasztalat, hogy a politikamentesnek hirdetett civil szeánszokon bohócrendelés, jelmezbál, kerti grill és tombola is van.

Ezért a lufit fújó, nagyokat nevető Lendvai Ildikó, a pulóveres Gyurcsány Ferenc és a többiek jelenléte melegen ajánlott.

A két szervezet sincs híján a hangerőnek: „Üzenjük meg mindenkinek: hangosak vagyunk, elegen vagyunk és nem félünk a kormánytól, nem fogjuk hagyni, hogy szétlopják és eladják hazánkat. Nem fogjuk hagyni, hogy az elkövetkező húsz, harminc vagy ki tudja, hány évünket előre koporsóba tegyék!” Van egy kis gond, már az elején; ők maguk is loptak. Mégpedig a Nagy Imre-újratemetés legismertebb beszédéből, és több mint valószínű, hogy nem fizették ki a szerzői jogdíjat Orbán Viktornak.

Az eredeti ugyanis így szól, és jobb is: „Valójában akkor, 1956-ban vette el tőlünk – mai fiataloktól – a jövőnket a Magyar Szocialista Munkáspárt. Ezért a hatodik koporsóban nem csupán egy legyilkolt fiatal, hanem a mi elkövetkező húsz vagy ki tudja, hány évünk is ott fekszik.”

Örömmel jelenthetjük, hogy az oktatási szabadság projektje egyöntetű szakmai siker. Igaz, kegyeleti megfontolásokból legalább a koporsóhasonlatot békén hagyhatták volna. De az elvakultságnak magas az ára: Nagy Imre emléke. Másfelől szélsőséges aránytévesztés azt képzelni, hogy az 1989-es állapotokkal lennének egyenlők a maiak. Ilyen messzire még a legliberalizáltabb pedagógus sem merészkedik, amennyiben ismeri a tankönyveket, amelyekből tanít.

De igaz az is, hogy a liberálisoktól az ember mindig tanul valami szépet és jót.

Nem könnyű eldönteni, melyik tragikomikusabb a balliberálisokra nézve, a totális vakság és süketség, vagy az orvosi szakrendelést igénylő, kényszeres diktatúrás képzelgésük.

Hirdetés

Kiemelt

A Fitch még javíthat idén a magyar osztályzaton

Még egy alkalom marad 2017-ben, hogy változzon hazánk hitelminősítői megítélése, miután legutóbb a Moody’s nem nyúlt Magyarország osztályzatához.

Poszt-trauma

Nagy Bandó András gyűlöletbeszéde

A Soros-kommandó szövegét Jóistennel mondatja ki.

Imre, te mit tennél?

Ez nem egy koncert, itt nincs esőnap, október 23. ma van.

Visszanyal a fagyi

A fake news és a baloldal.

Magyargyalázás megbocsátva

Pedig, ha a bordély becsődöl, nem a bútort (meg a reklámokat) kell cserélni!

Hirdetés

Szívesen olvasna hasonló cikkeket? Csatlakozzon Facebook-csoportunkhoz!