A tévében felbomlott a rend. A tévében, amely addig monoton egykedvűséggel közvetítette az állandóságot. Ordítás, fegyverropogás hallatszott a közvetítésben, kint az utcán pedig minden autó harsány dudálással közlekedett. Néma döbbenettel néztünk egymásra, a szívünk a torkunkban dobogott, éreztük, hogy itt most valami rendkívüli történik. Megszakadt a mindennapok egyhangúsága, beköltözött az otthonunkba az életünket alakító történelem.
Apám hirtelen felindulásból felkapott egy baltát és kirohant a legközelebbi, a szocializmust és vezetőjét éltető útszéli propagandatáblához. Irdatlan erővel sújtott le, talán ordított is valamit, és a bádoglemez meghajolt az akarata előtt. Ez volt a mi forradalmunk. Merthogy a mi kis falunkban nem történtek megmozdulások. Nem vonultak tömegek az utcán, csak a településen áthaladó autók hosszan elnyújtott tülkölése tette egyértelművé, hogy amit a tévében látni, az a valóság.
A nagybetűs decemberi történelem. Aki akart, sietett a közeli nagyvárosba, hallatni a hangját, zúgni együtt a tömeggel: „Ole, ole, Ceausescu nu mai e” (Olé, olé, Ceausescu nincs többé). Azt hiszem, apámból ezzel a fejszecsapással kitört mindaz, ami annyi évtized alatt benne szunnyadt és felgyűlt a lelkében. A rendszer iránti dühe, bosszúja, szabadságvágya. Egy lesújtó, kitörő felszabadultságérzés volt ez, amellyel a sok évtizedes, a lelkünk mélyéig belénk nevelt félelmet elsöpörte egy nagyobb akarat.
Soha nem volt addig és azóta sem ilyen eufóriaélményünk, talán éppen csak megközelítőleg egy-egy magyar sportsiker. Mert ilyen történelemformáló alkalom az életben jó, ha egyszer adatik. Minden arcon egyformán mámor és kábulat ült, mindenki mantraszerűen ismételgette: „Szabadság! Szabadság!” Ízlelgettük a szót és a vele járó, addig soha nem tapasztalt érzést. Napokig a győzelem V betűjével köszöntöttük egymást. A templomok megteltek fénylő tekintetű emberekkel, akik könnyes szemekkel énekelték a Himnuszt.
Persze a szabadságot nem adták ingyen. Mert nemcsak egy távoli, bármikor kikapcsolható breaking news volt mindez, ami manapság unos-untalan visszaköszön a képernyőn. Sok ezer ember vére folyt a városok utcáin, tankok tiportak áldozataikon, anyák siratták gyermekeiket. Ez volt az örömünnep árnyoldala, a forradalom véráldozata. A megváltás a kommunizmus poklától.
Tizenöt éves suhanc voltam akkor, aki egyszer csak rátalált egy távoli, recsegő-ropogó rádióadásra, ahol arról beszéltek, ami Temesváron történik, ahol van egy pap, aki a szabadságról beszél. Nagy szó volt ez akkor. Az „itt állok, másképp nem tehetek” lutheri vállalása. Egészen más, mint amihez a hivatalos propaganda szoktatta a füleinket. Nem csoda hát, hogy esténként tapadtunk a Szabad Európára és az Amerika hangjára. Két áramszünet között. Milyen csendes adventi esték voltak azok… Kütyümentes és sietségmentes, ráérős beszélgetésekkel.
Arról, hogy valami történik, valami más, mint amihez hozzászoktunk ebben a végtelen, szűnni nem akaró rendszerben. Arról, hogy egy tiszteletes ott, Temesváron arról beszél, ami románnak, magyarnak egyaránt fontos és egyaránt fáj. Hihetetlen volt az egész, számoltuk a napokat a következő Panorámáig. És közben szidtuk és pofoztuk a folyton elromló fekete-fehér készülékeket. Akkor még nem lehetett tudni, mi lesz ebből. Lesz-e dudálás, forradalom a tévében és az országban, és lesz-e „Ole, ole, Ceausescu nu mai e”. Csak azt tudtuk, hogy a történelem belépett az utcánkba, és nem távozik nyom nélkül.
Azóta megszülettek a rendszerváltás utáni generációk, akik ezt a sok szorongó életérzést hírből sem ismerik – és milyen jó, hogy nem ismerik! De valamit mégis mondanunk kell nekik. Valamit arról, hogy mi van mögöttünk. Mit hagytunk a hét lakatra zárt ajtó mögött 1989-ben. Mi volt az a szörnyeteg, amely a nemzeteket és a fél világot fojtogatta. Vajon hogyan lehet érthetővé tenni nekik az emberarcot nélkülöző, elnyomó gépezet működését? Az emlékezés elsőként otthon, a családban kezdődhet. A személyes történelemmel. A saját életünk feljegyzéseivel. Hadd lássák a XXI. század ifjú zsengéi, hogy nem is olyan rég egészen más végletét éltük a világnak. Ezért emlékezünk a nem kerek évfordulókon is mindarra, ami velünk együtt megváltoztatott több nemzetet Európa közép-keleti szegletében.
A szerző nagyváradi újságíró