Hol és hogyan kovácsolódott a nyugati kommunista pártok eredettörténete? Miképpen volt lehetséges, hogy ezek a radikális baloldali szervezetek úgy döntöttek, hogy országos kommunista pártokat hoznak létre? Mi indokolta ezt olyan nyugati államokban, ahol már léteztek nagy baloldali pártok?
Nagy-Britannia alkalmas arra, hogy megvizsgáljuk, hogyan és miért hoztak létre egy nyugati kommunista pártot. Az első világháború kohójában égtek olyan tüzek a szigetországban, amiket a hagyományos módon, demokratikusan gondolkozó Munkáspárt és szakszervezetek már képtelenek voltak eloltani, miközben a tradicionális baloldal a háborús erőfeszítések indokaként felfüggesztette a megszokott nyomásgyakorlási eszközöket. Feláldozták a nagypolitikáért azt, ami vonzóvá tette őket a társadalom peremén élő szegény bérmunkások és nincstelenek szemében. Mindezt akkor, midőn éppen őket sújtotta leginkább a háború és a hátországi gazdasági problémák.
Ugyanezt a dilemmát élték meg a szavazati jogaikért küzdő nők, akik 1914-ben, a háború kitörésekor felfüggesztették az utcai akciókat. Természetesen nem mindenki gondolta úgy, hogy helyes sutba dobni a civiljogi mozgalmat pusztán arra való tekintettel, hogy mi is éppen az uralkodó körök vagy, ahogy ők szívesen emlegették, az uralkodó osztályok érdeke.
Az egyike azoknak, akik ezt zokon vették, Sylvia Pankhurst, aki a Pankhurst család hagyományait meghaladó módon nemcsak a szocialista mozgalmakkal kacérkodott, hanem háborúellenessége egészen a kommunista ideológiáig juttatta az általa vezetett Munkások Szocialista Szövetségét. A szervezet a szegény munkások és a nők jogaiért éppúgy kiállt, miképpen reménnyel táplálta az 1917-ben elindult oroszországi változást. Ennek a szervezetnek a soraiba lépett az a Harry Pollitt is, aki később a Brit Kommunista Párt főtitkára lett. Ám mások is az ügy szolgálatába szegődtek.
Arthur MacManus, a skót származású baloldali radikalista alig huszonéves volt a háború kitörésekor. A Szocialista Munkáspárt lapjának szerkesztője háborúellenes gyűléseken szónokolt és a Clyde-i Munkások Bizottságának egyik vezetője volt. A bérből és fizetésből élők nehezményezték az 1915-ben meghozott parlamenti törvényt, amelynek a célja volt, hogy zavartalanná tegyék a háborúhoz szükséges utánpótlás előállítását. S ennek csak az egyik következménye az a sztrájktilalom, amely megnehezítette az ellenállást. Szigorúan szabályozták és befagyasztották a béreket, s nagy arányban kezdték foglalkoztatni a nőket is.
A magánkézben lévő vállalatok pedig fokozatosan állami ellenőrzés alá kerültek. 1915 februárjában mégis sztrájk kezdődött Skóciában, amely leginkább annak volt köszönhető, hogy helyenként amerikai munkaerőt alkalmaztak magasabb bérért, illetve a beáramló új, dolgos kezek miatt a lakásbérleti díjak is jelentősen megnövekedtek. Mindezt természetesen könnyen összefüggésbe hozták a háborús helyzettel. Nem tagadható, hogy a lövészárokban az életben maradásukért küzdve vagy a gyárakban kevés fizetésért sok munkával nyomorított szegények fogékonynak bizonyultak az olyan radikalizmusra, amely békét és normális életkörülményeket ígért számukra.
Minél rosszabb volt a helyzet, minél többen haltak meg a háborúban vagy voltak elégedetlenek a gyárakban, annál inkább összekovácsolódtak azok, akiknek nem volt elegendő mindaz, amit a Munkáspárt kínált.
1915 végén David Lloyd George mint a lőszerellátásáért felelős miniszter sem tudta lecsillapítani a sztrájkokat. Hiába volt sikeres háborús miniszterként, hiába szervezte meg jól a gyárak működését és a front ellátását, benne volt a keze a brit radikalizmus megszületésében.
A hatalom más eszközökhöz folyamodott: börtönbüntetések, deportálások. MacManust Edinburghba szállították. Őt egyébként nemcsak a mozgalomban betöltött szerepe miatt méltányolták a bolsevikok és más országok kommunistái. Francis Beckettnek a Brit Kommunista Pártról (BKP) írt könyve szerint híresen nagyivó volt. Moszkvai útjai során más országok kommunista pártjainak vezetői s a házigazdák is elképedtek, ahogy a különböző moszkvai éttermektől egészen a Lux Hotelig tartó körútjai és a közben folyó disputák során a padló alá ivott mindenkit. Ezzel is alaposan öregbítette a szigetországi kommunisták hírnevét.
A sztrájkok szervezésében és azok vezetésében szintén fontos résztvevő William Gallacher, aki később mint a BKP tagja többször is bekerült a törvényhozás alsóházába. Meg kell említenünk a brit kommunisták egyik legfőbb szellemi vezetőjét, Rajani Palme Duttot is, aki később Moszkva leghűségesebb követőjévé vált, s sohasem szűnt meg csodálata a „szocializmus első állama” iránt.
Skót szocialisták, brit idealisták, női mozgalmárok, sztrájkszervezők, háborúellenesek – mindannyian egy eszme foglyai voltak. Reményük alanya és tárgya az 1917-es októberi bolsevik puccs, amely eltüntette a térképről a cári Oroszországot. Pár ezer brit baloldali radikalista álmodozó ennek a mintájára átalakította volna a szigetország politikai és társadalmi képét? Hogyan értek volna el olyan tömegtámogatást, mint a Munkáspárt?
Vlagyimir Iljics Lenin nem dédelgetett ilyen álmokat. 1920 nyarára azzal is megelégedett volna, ha a sok kis önjelölt brit forradalmár összefog, és ráébred egy-két alapigazságra. Lenin elsősorban Szovjet-Oroszország érdekeit nézte, amikor Moszkva az 1919-ben megszervezett Harmadik Internacionálé során meghirdette a nyugati kommunista pártok létrehozását. Az egyesülés parancsra történt, s korántsem mindenki jó szándékból fogott kezet a másikkal.
Abban minden radikális egyetértett, hogy egy egységes brit kommunista párt legfontosabb célja Szovjet-Oroszország védelme. Ezért a brit forradalmárok is támogatták az „El a kezekkel Oroszországtól!” mozgalmat, amely igyekezett megakadályozni brit katonák küldését a bolsevikok ellen. A gond csak az volt, hogy ezek az aprócska szigetországi kommunista csoportok nem rendelkeztek pénzügyi háttérrel. A röplapok gyártása, az akciók szervezése, a kiadványok szerkesztése nem volt olcsó mulatság. Nem beszélve arról, hogy meg kellett teremteni a hivatásos pártvezetést. Hiszen a forradalmi kommunisták csak abból éltek, hogy politizáltak. Mindez nehezen volt elképzelhető a bolsevikok nélkül. A pénz pedig ömleni kezdett Szovjet-Oroszországból, és Lenin érdeke az volt, hogy egy párt kapja a dotációt.
Gallachert, aki a Brit Szocialista Párt tagja volt, roppant módon zavarta ez az egész. Miközben 1920. július 31-én hivatalosan is megalakult Londonban a BKP, ő nem ott, hanem Moszkvában tartózkodott, s nem is akart belépni a soraikba. Megalkuvásnak tekintette a tervezett együttműködést a brit szociáldemokráciával. Lenin is érezte ezt. Gallacher és a skót szárny beolvasztásához a BKP-be nem volt elegendő holmi pénzadomány. Külön megbeszélésre hívta őt, ahol négyszemközt győzködte a vonakodó skótot. Végül három eldöntendő kérdést intézett hozzá. Gallacher igennel válaszolt mindháromra, ezzel elismerte, hogy tévedett a Munkáspárttal kapcsolatban, illetve megígérte, hogy hazatérése után belép a brit kommunistákhoz. Megfogadta azt is, hogy meggyőzi vonakodó szövetségeseit a csatlakozás szükségességéről.
Sylvia Pankhurst csak látszólag dugta fejét a lenini hurokba. Többen is úgy érezték, a forradalmi hevületet adják fel, s csak taktikáznak. Később más gondja is akadt: nem értette, miért kell a BKP vezetőségének átnéznie egy publikációját. Saját szellemi termékének cenzúrája nem találkozott a megértésével. Mi tagadás, nem igazán tetszett neki a demokratikus centralizmus. A BKP a belső demokrácia helyett a vezetők kénye-kedve szerinti véleményformálás útjára lépett. Az egykori vezető ezt nem érezte magára kötelezőnek. Nem csoda, hogy kizárták a pártból. Pankhurst a behódoláshoz túlzottan értelmiségi és önálló volt.
A BKP a későbbiekben sem tudott sok mindent kezdeni az írástudókkal. Talán ezért is volt naivitás Lenintől azt várni, hogy megértik: az egyetlen lehetséges esély a megmaradásra és a kiteljesedésre csak a Munkáspárton keresztül várhat a szigetországi kommunizmusra. Persze a Munkáspárt vezetőségének sem igazán tetszett, hogy Moszkvából irányított ügynökök legyenek szépen felöltöztetett menyasszonyai. Az ilyesfajta cselvetéshez kevés intellektussal tudtak hozzájárulni a brit kommunisták. A gyanúhoz, hogy ebből a frigyből nem születhet semmi jó, nemhogy elegendő volt a bolsevik puccs Oroszországban, hanem jóval több volt a kelleténél.
Lenin nem hagyta magára a BKP-t, amit joggal tekinthetett tulajdon gyermekének. Nélküle, pusztán önmagától sohasem születhetett volna meg a szigetországi kommunizmus. Ezért Theodore Rothstein és fia, Andrew, továbbá Mihail Borogyin mint Moszkva ügynökei mindig segítették Lenint. Szállították a pénzt, jelentéseket írtak és tolmácsolták Lenin szavait, nyomtatásban is közölték publikációit. A brit rendőrség természetesen vadászott a Komintern-küldöttekre és a pénz szállítóira is. Veszélyes játék volt ez, amelyben olcsón osztogatták a börtönt.
A BKP megalakulása és a moszkvai köldökzsinór előrevetítette a későbbi problémákat, ám 1939-et, a moszkvai politika által okozott első nagy válságot, ami a Molotov–Ribbentrop-paktum miatt alakult ki, még senki sem látta előre 1920-ban.
A szerző történész, a Veritas Történetkutató Intézet munkatársa