A destruktív baloldali ideológiák eltűntek a történelem süllyesztőjében. A kommunizmus és a szocializmus, mint ahogy a nemzetiszocializmus is, halott. A kapitalizmus fenntartásához idomult és idomított szociáldemokrácia éppen most enyészik el. A fasizmus, amelyet a liberálisok konokul össze akarnak mosni a nácizmussal, szintén kudarcot vallott mindenütt, ahol kísérleteztek vele. A második világháború előtt egyszer már Európában látványosan megbukott, a kapitalizmuson alapuló tömegdemokrácia, amelyet a hatvanas évektől egyre jobban átszőtt a liberalizmus, általános társadalmi válságba vezette Nyugat-Európa népeit.
Mire nyilvánvalóvá vált, hogy a XX. századi ideológiai kísérletek önfelszámolók voltak, továbbá hogy a társadalmi változások néhány generáció alatt demográfiai összeomláshoz vezettek, már létrejött és totális uralmat szerzett egy szélsőségesen individualista ideológia, amelyben csak az egyén önmegvalósítása, önmegvalósulása az érték. A liberalizmusban ugyanis a kultúra és a közösség túlélése, fennmaradása nem érték, hiszen azok csak akadályozzák létükkel az egyén önmegvalósítását.
A nyugati ember elveszítette az időérzékelését, mert nem akar foglalkozni a saját végességének, korlátainak ilyesfajta megtapasztalásával. Az emberi idő (az élet) pedig nagyon világos szakaszokra oszlik, ami szükségszerűen tartalmazza azokat a kötelezettségeket, amelyek elmulasztása egyszerűen kipusztítja az adott közösséget.
Ez idáig minden ideológia úgy ragadta meg az emberi létet, az emberi közösségeket, hogy azok kulturális és fizikai túlélését helyezte a középpontba. Egyszerűen azért, mert ha nincsenek gyermekeink, akkor unokáink sem lesznek, és ezek a döntések később már nem változtathatók meg, és következményeik nem hozhatók helyre.
Ráadásul fiatal felnőttként nem érthető meg előre az, hogy milyen életet jelent majd a gyermektelenség, legyen annak bármi is az oka. Azért, mert a következmények egy része pszichológiai, továbbá mert még egyikünk sem élt még egy gyorsan elöregedő és a kihalásba rohanó társadalomban. Ezeket a következményeket azonban egyelőre még elfedi a városok tömegléte és a városivá váló emberek végtelen közönye a falvak és közösségeik pusztulása iránt.
Különös módon a liberális ideológia nem él úgy az emberekben, mint a vallásosság, nem találja meg olyan tömegben a fanatikusait, mint a XX. század gyilkos ideológiái. Az emberek végső közelítésben nem fogadják el szinte egyik liberális értéket sem. Ennek az ideológiának a veszélyes volta épp abból ered, hogy nem cselekvést követel meg, hanem lehetőséget ad a normalitás megőrzését biztosító cselekvések elmulasztására. Viszont megköveteli azt, hogy másoktól ne várjuk el a normalitás betartását.
A liberalizmus nem lebontja a hagyományos normalitást, hanem nem engedi megmaradni, létrejönni, újraépülni. A lakosság alig pár százaléknyi részét jellemző liberális fanatizmus ráerőltette a torz etikáját a közgondolkodásra, egy egész civilizációt hajszolva bele olyan viselkedésbe, amely azt a rövid távú kihalásba vezeti.
A liberalizmussal csak egy olyan új, a konzervativizmuson alapuló, de a mai ember számára is értelmezhető fogalmakkal operáló ideológia lehet versenyképes, amely visszaadja azokat az örömöket és bánatokat, jogokat és kötelességeket az embereknek, amelyeket a technikai civilizáció apró lépésenként elvett tőlük, és amelyeket a liberalizmus is kifejezetten el akar tüntetni. Ennek az ideológiának nemcsak a liberalizmussal szemben kell hatékonynak lennie, hanem sok konzervatív fogalmat és dogmát is át kell adnia a múltnak, mert a jelenlegi világunk csak nagyon kevés dologban hasonlít az emberiség múltjában változatlannak és hatékonynak bizonyult struktúrákhoz.
Fel kell végre ismernünk, hogy létünk középpontjában a kultúránkat létrehozó és alakító, működtető közösség áll, amely nem lehet alávetve sem a gazdaságnak, sem az államnak, sem az egyéni és részérdekek kiszámíthatatlan összességének. Sem a gazdaság, sem a kultúra részeként megjelenő, fejlődő ideológia vagy vallás nem lehet olyan fontos vagy erős, hogy újra úgy maga alá temethesse a mindennapi normalitást, mint a nácizmus, a bolsevizmus és legújabban a liberalizmus.
Olyan ideológia kell tehát, amely megalapozza a globalizáció megfékezését, a helyi, kifejezetten lokális kultúrák és termelési rendszerek újrateremtését, amely képes kezelni az etnikai és a vallási agressziót, amelyből egyértelműen következik a nemzetek feletti (tulajdonképpen a mindennapi élet feletti) gazdasági és politikai szervezetek kialakulóban lévő hegemóniájának korlátozása, és amely nem akarja egy ideológiai börtön egyformaságába zárni a föld milliónyi kultúráját és közösségét.
Egyszerűen a túlélésünk függ attól, hogy egy olyan ideológia határozza meg az életünket, amelynek középpontjában a kultúránk és biológiai lehetőségeink megőrzése áll, és nem egy olyan, amely a valóságtól teljesen elszakadva akarja szabályozni az életünket.
Olyan ideológiára van szükségünk, amely visszaadja a férfit a nőnek, a nőt a férfinak, úgy általában az embert az embernek, a családnak, a helyi közösségeknek, a nemzeteknek.
A szerző szociológus