Szerencsések vagyunk, hiszen a közép-európai történelem olyan szakaszában élünk, amely viszonylagos biztonságot kölcsönöz nekünk. Hazánk független, olyan kormánya van, amely szuverén döntéseket képes hozni az ország jövőjének alakítása érdekében. Nem kell megélnünk a háború borzalmait és az ezzel járó nélkülözést, még ha az élet természetesen mindig kihívásokat is gördít elénk. A világtörténelemben minden nemzet, közösség és egyén sorsa ez volt: a valóság talaján állni, megküzdeni a mindig változó körülményekkel, és meghagyni örökségünket úgy, ahogy látni szeretnénk jövőnket.
Az európai kontinens világban elfoglalt pozíciói szempontjából végzetesnek bizonyuló XX. század derekán sokan úgy gondolták persze, hogy létrehozható egy „európai álom”, amely a nemesnek tűnő célok követése esetén nyugalmat, biztonságot és prosperitást kölcsönöz Európa nemzeteinek. Az álom ugyanakkor ebben a formájában először félrement, majd látványosan összeomlott az új, darázsfészekként felforduló világban. Ma a minket körülvevő világ egészen más képet tár elénk, mint amit mi napról napra látunk saját hazánkban és régiónkban, ahol viszonylagos biztonságban élünk, és képesek vagyunk a valóság talajáról szemlélődni.
Régiónktól nyugatra és egészen fent, északon olyan politikai elitek vezetik Európát, akik az ideológiák árnyékából a puszta valóságot akarják idomítani. Tőlünk délre a gazdasági-társadalmi összeomlás szélére sodródott ősi mediterrán Európa fekszik, tartós politikai instabilitással, ordító feszültségekkel, eladósodottsággal, társadalmi kiábrándultsággal – különösen a fiatal nemzedékeket nézve. Keletről – és még délebbről is, elég Afrikára gondolni – a társadalmi valóságokat is meghaladva regionális és fegyveres konfliktusok, vándorló népek áradata tükröződik felénk. Ha a világ egészét nézzük nagyobb perspektívában, egy brutálisan átalakuló világgazdasági, kereskedelmi versenyt látunk amerikai pozícióféltéssel, kínai és japán feltörekvéssel. Mindaz, ami ma a világban történik, nem a kiszámítható, biztos jövő zálogát vetíti elénk.
E tendenciák, folyamatok közül minket, magyarokat valójában mindegyik alapvetően érint. A fogyatkozó támogatottságú nyugati elitek intellektuális, gazdaság- és társadalomszervezési válsága azért, mert az elszakítja Európát a valóságalapú politizálástól, és gyengévé teszi, holott mi egy erős nemzetekre épülő erős Európában vagyunk érdekeltek. A dél válsága azért, mert az önmagában tovább gyengíti Európa cselekvőképességét és hitelességét. Az átalakuló világgazdasági folyamatok azért, mert a szélesebb értelemben vett eurázsiai térség országaként így együtt maradunk le az egyre gyengébb Európával, szemben Amerikával, valamint a világ feltörekvő hatalmaival vívott gazdasági, ezzel együtt geopolitikai versenyben.
És végül a robbanásszerűen átalakuló kelet, valamint bizonyos értelemben a déli fekvésű afrikai kontinens válsága is megérintett minket. Az elmúlt bő egy esztendőben megtapasztalhattuk, hogy földrajzi helyzetünknél fogva nyugat és a szélesebb értelemben vett kelet határvidékén vagyunk, nem is olyan távol az ott zajló konfliktusoktól. A szovjet rendszer összeomlása óta nem értékelődött fel ennyire régiónk és így hazánk szerepe a világpolitikában, mint ahogy az elmúlt időszakban ez megtörtént. Először magányos végvári harcosként, később regionális partnereinkkel közösen néztünk szembe a tömeges népvándorlással, és megállítottuk azt déli határainknál. Mára bebizonyosodott, hogy erre más államok is képesek mindennemű nyugati hitetlenkedés ellenére: a balkáni migrációs útvonal államai egységesen lezárták határaikat.
Jól mutatja a valóság szelétől megbénult nyugati elitek válságát az általuk választott recept a népvándorlás megállítására. Ha az éppen regionális hegemóniájukat építő törökökkel való egyezkedést nézzük: az Európai Unió – német hátszéllel – kvázi emberkereskedővé válhat. A migrációt önmagában a török–EU megállapodás nem állította meg, a menedékkérők pénzért való „átadás-átvétele” pedig finoman szólva sem nevezhető szolidáris, erkölcsös tervnek. Elsősorban magunkat csapnánk be, ha a német utat követnénk e téren, ugyanis nem várhatjuk, hogy más (Törökország) oldja meg a mi problémánkat. Holott a megoldást a kelet-közép-európai államok végig tálcán kínálták: annak első lépése a hatékony határvédelem.
Az államok azon képességének megőrzése, hogy eldönthessék, kit engednek be saját területükre, közben pedig fenn tudják tartani a közös és gazdaságilag fontos vívmányokat, mint amilyen a schengeni határok átjárhatósága. Az európai politikát – nem függetlenül a migrációs helyzettől – három alapvető kérdés fogja mozgatni a következő időszakban.
E folyamatok alapvetően határozzák majd meg az európai nemzetek sorsát, végső soron pedig arról szólnak: értjük-e egyáltalán a minket körülvevő világot? Az egyik fontos kérdés, hogy az európai régiók és elitek háza táján milyen változások jöhetnek. Meddig húzódik el a dél válsága, és ez milyen hatással lesz az északabbra elhelyezkedő államok gazdasági-politikai viszonyaira? Lesz-e még Európa politikai értelemben cselekvőképes, tud-e bátor döntéseket hozni és erőt mutatni? Másrészt mikor lesz képes – ha képes lesz egyáltalán – Európa tartósan megvédeni magát a változó népvándorlási útvonalak mentén?
Ne legyenek kétségeink: a tömeges migráció korántsem állt meg, épp a vándorlási útvonalak újrarajzolása történik. És végül – a második szemponttól nem is annyira függetlenül –: lesz-e még valaha Európa geopolitikai értelemben fontos gazdasági-politikai szereplő? Ennek játékterei a szélesebb értelemben vett mediterrán térség, a Közel-Kelet, valamint az eurázsiai gazdasági térség és az átalakuló globális gazdasági versenyben elfoglalt pozíció. Sajnos, Európa mindhárom területet nézve rossz pályán mozog egyelőre.
Hogy ez megváltozzon, az rajtunk, magyarokon is múlik!
(A szerző a Nézőpont Intézet ügyvezetője, vezető elemző)