Az amerikai Cleveland városában, Ohio államban működik egy egészen különleges múzeum, a Rock and Roll Hall of Fame, ahol minden évben a műfaj újabb ikonjait tüntetik ki azzal, hogy bebocsátást nyerjenek ebbe a zenei Valhallába, a többi halhatatlan közé.
Van egy megkapó tradíció is ebben a múzeumban, mégpedig az, hogyha egy kitüntetett zenész eltávozik közülünk, akkor a múzeum zászlaját félárbocra engedik, és egy teljes napig az elhunyt zenéjét sugározzák. Így történt ez a múlt év októberében is, amikor egy igazi zenei nagyságtól kellett búcsút vennünk, Tom Pettytől, a Heartbreakers banda alapítójától, akit 66 éves korában ért a halál szívroham következményeként. Ekkor találta azt mondani a múzeum igazgatója, Greg Harris, hogy ha ez így megy tovább, lassan nem lesz értelme a félárbócról felengedni a zászlót, mert a veszteségek már-már az elviselhetetlenségig fokozódtak az utóbbi néhány évben.
Tény, hogy David Bowie 2016. januári halála óta a műfaj számos legendája mondott búcsút a földi létnek. Ilyen volt Glenn Frey, az Eagles frontembere, Maurice White az Earth, Wind and Fire-ből, majd januárban egy napon (!) halt meg a Jefferson Airplane két alapító tagja, Signe Anderson és Paul Kantner. Őket követte Prince 57 évesen, majd nem sokkal később George Michael. Ez utóbbiak közül talán Prince halála okozta a legnagyobb felindulást, hiszen még fiatal volt és rendkívül termékeny, a funky-new wave műfaj egyik legnagyobbika.
Ugyancsak 2016-ban Carl Palmer dobos vesztette el két társát, Keith Emersont, aki – Kurt Cobainhez hasonlóan – agyonlőtte magát és Greg Lake-et, aki rákban halt meg, így a nyolcvanas évek progresszív rockzenéjének csapatából, az Emerson, Lake and Palmerből már csak Palmer él. Még mindig a nyomasztó példáknál maradva: John Wetton énekes-dalszerző tavalyi halálával az 1981-ben alakult Asia nevű szupergroup vesztette el pótolhatatlan alapító tagját.
Természetesen a megélt évek egy rocker számára mindig kicsit mások, mint egy „egyszerű földi halandónál”, és így némileg nehéz értelmezni, valójában ki meddig is élt. A dallamrocker Tom Petty 66 éve például fiatalnak tűnhet egyesek számára, de ha átgondoljuk, hogy ezt az időszakot hogyan is élte le, akkor egy teljesen más látképet kapunk. Ahogy a The New York Times kétségeit kifejezve megjegyezte: lehet szívrohamot kapni 66 évesen így is meg „úgy” is, és legtöbbször ez az „úgy”, ami eldönti, létezünk-e tovább vagy sem. („Úgy is” alatt értsd az alkoholproblémákat, a drogfüggést, a gyógyszer-túladagolást, valamint ezek mindennemű keverékét.)
Ahhoz a generációhoz tartozom, amelynek tagjaként részt vettem a legendás woodstocki rockfesztiválon 1969-ben. A jelek szerint a mi generációnk kilátásai, amelynek fiatalsága, felnőtt- és öregkora szorosan kötődött ezekhez az égi zenészekhez, eléggé baljóslatúak. Filozofikusan fogalmazva egy permanens új állapot tölti el lényünket, egyfajta metafizikai szorongás, világegyetem nélküli állapot, mert megszűnni látszik az egykori egybetartozás csodálatos közösségi élménye és mítosza.
Nem találjuk igazán a helyünket ezen a planétán, hiszen rockikonjaink többsége már halott. Lassan sírba száll az egész hangzásvilág, amelyben szocializálódtunk és felnőttünk, s amely döntően formálta kulturális önazonosság-tudatunkat.
Lelki vigaszt csak „vénülő” korosztályunk még élő tagjaitól nyerhetünk, ami az idő múltával egyre nehezebbé válik. Az ember úgy van ezzel, hogy hajlamos különbnek képzelni magát a többieknél. A „kiválasztott generáció” életérzést csak erősítette a teljes szabadságot és az értelmetlen háborúk elleni tiltakozást a zászlajára tűző Hair című filmmusical kulturális ideológiája is, az amerikai hippikorszak alapműve, amelynek következtében a lélektani halhatatlanság egy röpke pillanatra elérhetővé vált.
Persze tudjuk, hogy az evolúció „terrorja” alól nincs menekvés, sem pedig kivétel. A halál végül elviszi azokat, akik értelemmel és boldogsággal ruházták fel ifjabb éveinket, a Hall of Fame termeit pedig folyamatosan bővíteni kell. De azért ne adjuk fel ilyen könnyen, hiszen a remény soha nem tűnik el nyomtalanul, és közülünk lesznek még sokan olyan szerencsések, akik láthatják akár Keith Richards csapatát is a színpadon.
A szerző politológus