Ez az egyik nem kívánt hatása a felvilágosodásnak: mert mi van akkor, amikor a felvilágosodás válik ideológiává, a valóság vagy az igazság pedig tovább rejtőzködik? A mai „Nyugat” nem az észnek, hanem az ész rettenetes tapasztalatainak a terméke. Nem a humanizmusa, hanem a lelkiismeret-furdalása, nem a jelene, hanem a múltja, nem a tudása, hanem a bölcsessége, nem az esze, hanem a hite és az esze, a valóság tisztelete és nem a tértől és időtől független vágyai, érzelmei, nem az EU megtervezése, hanem a világháborútól való félelme tette azzá Európát, amivé mára lett. Két könyve van a nyugati civilizációnak: az antik filozófia képzeletben egyetlen könyvbe sűrített kötete a bölcsesség szeretetéről (Hérakleitosz töredékei, Platón Állama, Arisztotelész Politikája, Epiktétosz Beszélgetésekjei és a többi csodálatos görög és latin mű) és a Biblia. Nincs okunk feltételezni, hogy a magyar közéletet befolyásoló egyik régi fogalom a „Nyugat” fogalma is nem valamilyen ideologikus képződmény, amelyet nehézfegyverként használnak a politikai küzdelmekben főként a liberálisok.
Régi kérdés, de ma újabb alakot ölt a „Nyugat” és a magyarok viszonya. Eddig mindig megkérdőjelezhetetlen volt a nyíl iránya. Ami nyugati, az jó, ami nem nyugati, az legalábbis kérdéses, rosszabb esetben „bugris”, „balkáni”, „kolbászszagú”. Mert a nyugati civilizált, jómódú, nagylelkű és adakozó, szembesít saját kisszerűségünkkel, ezért tökéletesedésre ösztönöz. A „Nyugat” maga a tanár, a követendő minta. Meglehet, mindez igaz – csak a helyet és az időt kell figyelembe venni. Nem kérdéses, hogy Széchenyi számára Anglia a javítás mércéje, a cselekvés céliránya. De milyen értelemben is? Részben technikai értelemben, mert ott már van gőzgép, részben morális értelemben, mert ott a szabadság szabályoz. De „Nyugatról” általános értelemben nem beszélt, vagy csak áttételesen, mert nem volt ideológus.
A Nyugat című folyóirat 1908. január 1-jétől 1941. augusztus 1-jéig jelent meg. Gesztesi Tamás orvos, a Széchenyi-emlékbizottság tagja az egyik írásában azt vizsgálta, hogy Széchenyi miként jelent meg a folyóiratban. Beszámolója szerint 709 alkalommal foglalkoztak Széchenyivel a folyóirat 33 éves fennállása alatt. Ennek azért van jelentősége, mert Széchenyi volt az első, aki határozottan és elvszerűen vetette fel a magyarság elmaradását a nyugati világhoz képest. A Nyugat cikkeiben Széchenyi kezdetben furcsa különcnek, majd a magyar elmaradottság ostorozójaként jelent meg. Ignotus Széchenyi halálának 50. évfordulójára többek között ezt írta: „A Széchenyi nagysága éppen annak bizonyításában és biztosításában áll, hogy igenis lehet élni ebben az országban is. […] Ez az ország még mindig lélektelen ország.
Még néhány Széchenyi elkelne, hogy lelket verjen bele.” Nyilván sokféle módon lehet értelmezni ezt a véleményt, de tendenciájában azt jelzi, hogy a „Nyugat” és a magyarság szemben áll egymással. „Lélektelen” azt jelentheti, hogy képtelen a korszellemmel együtt haladni, nem veszi észre, merre kell menni, milyen döntéseket kell hozni. A Nyugat folyóirat szerzőinek időben előrehaladó célja volt szembeállítani Széchenyit a magyarság önértelmezésének tunyaságával. Egyre inkább az a kép rajzolódott ki, hogy vannak „nyugatosok”, amelynek első képviselője Széchenyi volt. A Nyugat című folyóirat sokat tett azért, hogy a „Nyugat” és a magyarság szembeállítódjon.
Közhelyszerű és egyszerű kijelenteni, hogy a kommunizmus ideje alatt a „Nyugat” mint a gonosz szimbóluma jelent meg. Ebben nem az a fontos, hogy ez volt a politika törekvésének célja, hanem az, hogy a „Nyugatot” tovább mitizálta, mintha létezne valami olyasmi, amit „Nyugatnak” lehet nevezni. A „Nyugatot” a mai értelmében a kommunisták találták ki, szigorúan ideológiai vagy politikai célok érdekében: ahogy a kommunista világon kívül élnek, úgy nem szabad, sőt tilos élni. Minden későbbi elgondolás a mai napig Magyarországon azt a kommunista felfogást tükrözi, hogy vannak az elmaradott magyarok és a fejlettebb eszmék és rendszerek, legyen az a kommunizmus vagy a nyugati liberális demokrácia.
A „Nyugat” és a magyarok viszonya régóta ideologikus, azaz politikai értelmezés és fogalomalkotás terméke. A „Nyugat” ideológiai konstrukció, vagyis dekonstruálható, kimutatható, hogy az ideológiai rárakódások alól megtisztítható ez a fogalom. Először is, nincs olyan, hogy a „Nyugat”. Széchenyi Angliáról beszélt, amikor a magyarok lemaradásáról akart beszélni; a „Nyugat” mint önálló fogalom nála nem jelent meg. A dualizmus időszakában a liberálisok is a nyugati országokra tekintettek, de a „Nyugat” absztrakt formában nem jelent meg.
Önálló, politikai értelemmel először a két háború közötti kis létszámú liberálisok ruházták fel a „Nyugatot” pozitív jelentéssel, majd a kommunisták szóhasználatában szilárdult meg a „Nyugat” mint a politikai ellenség jelképe. A „Nyugat” minden, ami nem kommunista; vagyis Amerika és Nyugat-Európa egy homályos masszaként tűnt fel a kommunista propagandában, a „Nyugat” volt a gonosz világa, a történelembe beleragadó zavaros, egyenlőtlen és igazságtalan birodalom. Szemben a kommunista ígérettel és ideológiával. Mára azonban a politikai jó eszméje Moszkvából Washingtonba vándorolt.
Miért azonosult a magyar liberális a „Nyugattal”? Több oka is van. Először is, mert a modern progresszió eszméje eredendően nem kommunista, hanem liberális elképzelés volt. Nincs szabadság haladás nélkül. Ennek helye is van, amennyiben a despotákkal szembeni ellenállást fejezi ki, ahogy ez a 18. században realitás volt. Másodszor, a liberális – mert a saját eszében bízik – univerzálisnak képzel mindent, ami észszerű. Ha azonban ez összekapcsolódik a progresszió eszméjével, kialakulhat egy olyan felfogás, amely a világot fejlettekre és fejletlenekre osztja, másként, akik az ész szavát fogalmilag értik, meg akik nem. A „Nyugat” fölénye a gazdasági teljesítményen, technológiai fölényen és a társadalom civilizáltsági fokán nyugszik.
Ebből meríti a világ fejlettebb – magát racionálisabbnak tekintő – része azt a morális fölényt és felhatalmazást, hogy időnként tönkrebombázhat egy-két országot, majd humanisztikus-civilizált oldalát mutatva korlátlanul befogadja az onnan menekülőket. A liberális képmutatás éppen annak a bizonyítéka, hogy még a szabadság nevében is gonosszá válhat az ember. Harmadszor, Magyarországon a liberálisok a fejlett-fejletlen ideologikus szembeállításból igyekeznek politikai hasznot húzni. Mert az igaz, hogy vannak gazdaságilag fejlettebb országok, vannak a mindennapi életben kifinomultabb együttélési szokások, de ha azt hiszi valaki, hogy ami ésszerű, az egyben kívánatos is, annak fogalma sincs az élet összetettségéről. A modern európai kultúra szekulárissá vált, ezért állandóan pótvallásokra szorul.
A liberálisok pótvallása a progresszió lett, a baloldaliaké a teljes egyenlőség eszméje, a tömegeké a celebkultúra, divat, sport, pornó, a fogyasztás, a Facebook – bármi, ami az egyénnél látszólag valamilyen magasabb vagy többlettel bíró reményt, hitet képes csöpögtetni a szegényes életükbe. Csakhogy mára a pótvallások is pótvallásra szorulnak. A celebekről kiderül, hogy mennyire kisszerűek és anyagiasak, a sport tele van manipulációval, a pornó csömörhöz vezet, a fogyasztás növeli a frusztrációt, mert mindig marad valamilyen hiányérzet, a Facebook pedig könnyen fölszámolhatja a privát szférát. Mi marad? A csöndes kétségbeesés.
De remény és hit nélkül nem lehet élni, sem egyénenként, sem közösségként. Az európai élet azért van bajban, mert ideológiával védi magát a valóságtól, amit elért, azt saját mai identitása és a bölcsesség ellenében érte el. A vallástól és a filozófiától való elfordulásával kiiktatta a gonosz valóságát. Gonosz nincs – gondolja a modern racionális európai kultúra. Hogyan lehetne, ha minden racionális?! A pluralizmus az ész valóságnak tett gesztusa, csakhogy hinni egyetlen dologban lehet: ha a világból csak annyit látunk, hogy sokféle, akkor nem érthetjük meg, mi is köt bennünket a léthez, egymáshoz, hogy mitől van értelme a munkának, erkölcsnek, a létezésnek. Ha majd a létezéshez újra képes lesz a „nyugati” ember közvetlenül viszonyulni – a természetet nem ellenségnek nézni, a múltat a jelenen át a jövővel összekötni, a hitet és racionalitást egymás kiegészítőjeként szemlélni, a szexualitást a szaporodáshoz közelíteni –, akkor képes lesz a gondolkodását is újra a bölcsességhez vezető útnak és nem a valóságot elfedő ideológiák, így hatalmi konstrukciók szolgálatába állítani.
(A szerző politikai filozófus, egyetemi tanár)