Abban talán mindenki egyetért, hogy a rendszerváltás utáni majd három évtized nem volt sikeres projekt. Ha liberális az ember, szomorú szívvel állapíthatja meg, hogy a retrográd erők vannak hatalmon, és a progresszió inkább hanyatlik, mint esélyeket épít. Nem tagadhatja, hogy az Orbán-kormány rendszeresen ellentmond, sőt sikerrel ellenáll Brüsszelnek, még vannak magyar tulajdonú bankok, sőt újra vannak, a Mol is magyar irányítás alatt senyved. Jelen pillanatban az sem remélhető, hogy több százezer jól képzett muszlim vallású fiatalemberrel orvosolják a munkaerőhiányt, a család, a nő és a férfi még mindig a társadalom alapvető egységeként szerepel az alaptörvényben, és hiába gondolja úgy az emberek fele, hogy kormányt kellene váltani, ezen két bűnben a lakosság döntő többsége vakon követi a katolikus inkvizíció hagyományába menekülő hatalmat.
Igen, szembe kell néznünk azzal, hogy a legnagyobb kudarc a liberális értelmiségé mindannyiunk közül. Még szerencse. Nagy bajban lennénk, ha sikeresek lettek volna.
A kommunisták óta senki nem tett annyit egy ideológia kizárólagossá tételéért, mint azok, akik ma liberálisoknak mondják magukat. Európa egyetlen országában sem volt soha semmilyen formális döntés, népszavazás a liberális értékek bevezetéséről, mégis úgy kérik számon őket, mintha a gravitáció törvényével lennének azonos erejűek. Itt az ideje, hogy a liberális értelmiség iszonyát a magyar társadalomtól elmélyültebben is áttekintsük, hogy megértsük, miért is lenne érdemes teljesen figyelmen kívül hagyni azt, amit mondanak és teljesen annulálni azt, amit akarnak és helyesnek tartanak.
Először is le kell szögeznünk, attól, hogy a lakosság egy kicsiny része nagyon rosszul érzi magát itt és boldogtalan, Magyarország még nem lesz rossz hely. Rosszabb hely attól lesz, hogy ez a nagyhangú, tulajdonképpen lényegtelen kisebbség bő 120 éve naponta azt üvölti: ez egy rossz hely. A mi kedvünk meg attól lesz rossz, hogy állandóan arról kényszerülünk beszélgetni, nekik mi nem tetszik. Ezek olyanok, mint az orvosi rendelőben az az egyébként sem kedves öreg néni, aki folyamatosan bökdösi az oldalunkat, miközben részletesen elmeséli a tüneteit és követeli, hogy legyünk empatikusak, érezzük át, milyen az, amikor tombol a reumája és elvárja, hogy nekünk is fájjon. Pedig mi csak azért jöttünk, hogy tájékoztassuk az orvosunkat, majdnem teljesen egészségesek vagyunk.
Persze valahol érthető a frusztrációjuk. A XIX. század vége óta akarják megreformálni Magyarországot, és az még mindig létezik. Reformon, progresszión persze egy olyan teljes átalakulást értenek, amelynek végén a kolbász sem húst, sem pirospaprikát nem tartalmaz és vegánok is fogyaszthatják, sőt a nemi identitásukban bizonytalan sertéseket külön be kell jelenteni az Egyenlő Bánásmód Hatóságnál, de azért rendületlenül úgy tesznek, mintha azt nekünk is akarni kellene.
És ez a lényeg, fel vannak háborodva, hogy mi, a lakosság, a dolgozók, az adófizetők, az állampolgárok ragaszkodunk a biológiai jellegzetességeinkhez, a nemi, a nemzeti, a nyelvi identitásunkhoz, a hagyományainkhoz, a lokális otthonunkhoz, na meg az erős paprikához. Ez azért lepi meg őket olyan rettenetesen, mert ezek közül egyikük sincs.
Ők ugyebár egyetlen dologgal identikusak, a rettenetesen nagy eszükkel. Mi, konzervatívok általában azért szoktuk megdicsérni a másikat, mert annak olyasmi jutott az eszébe, ami nekünk nem. A liberálisok azért dicsérik meg egymást, körbe-körbe, mert a másik zsenialitása abban nyilvánul meg, hogy pont azt gondolja, amit a dicsérő. Igazi egydimenziós emberek ők, akik minden más dimenziót kirekesztettek már magukból, és fel vannak háborodva, hogy másoknak azok még megvannak. Olyan emberek ők, akik ember voltuk minden elemétől meg akarnak szabadulni, mert azt tekintik szabadságnak. Az ember maga is csak eszköze a szabadságnak, nem alanya. Azt kívülről és természetesen ők akarják megmondani, mikor és hogyan kellene szabadnak éreznünk magunkat.
Hogyan alakult ki ez az emberfajta, ez a felsőbbrendű ember, aki rosszkedvünk évszázadát, a társadalommérnökösködés lidércnyomását átmentette a XXI. századba?
A XIX. század végén elszabadult a városiasodás Magyarországon is, a technológiai fejlődés és az abból következő népességnövekedés elkezdte szétzilálni a falvak társadalmait, és egyre több ember költözött városokba, ahol gyökeresen új életformák alakultak ki. Megjelent egy olyan gazdag polgárréteg, amely képes volt megteremteni kultúra művelésének minőségi színtereit, ahol a filozófia, a számtalan tobzódó ideológia képviselői, egy egyre jobb oktatási rendszerrel együtt megteremtették az anyagi értelemben önálló és létformáját is szabadon választó, az előző generációk kultúrájától elszakadó, tehát független szellemi emberek csoportjait.
A versengő ideológiák közül már csak a legsikeresebbre, a kommunizmusra emlékezünk, de számtalan más eszme is – a spektrum minden színében – erősítette azt az illúziót, hogy az ember képes saját sorsát és a társadalomét is teljesen megtervezni, hogy uralmat szerezhetünk a saját testünk és lelkünk fölött. Ez a hit aztán tudományként intézményesült a társadalom számos területén, miközben az egyre nagyobb és egyre elidegenítőbb nagyvárosokban egyre több embert nyűgözött le a gyökértelenség és a generációs folytonosság által okozott hiány fájó érzését az értelem lelketlenségével gyógyító gondolkodásmód.
A történelemben nagyon ritkán szakad meg úgy a kulturális folytonosság a generációk között, hogy a generációk láncolata biológiailag megmarad, de az utódok teljesen megtagadják elődeik életét. Ez az átok a nagyvárosokba bevándorló, gazdaságilag sikeres polgári családokat különösen erősen sújtotta, a szekularizáció és a vágyott beilleszkedés sokszor két generáció alatt eltüntette a hagyományokat. Ez az idő viszont nem volt elég ahhoz, hogy valamilyen egészséges új identitás alakuljon ki. A XX. század végén a magyarországi liberális értelmiség antiszemitizmusvádból élő része csak azért vállal például közösséget a zsidósággal, mert az azzal együtt járónak képzelt elutasítottságérzésre szüksége van a negatív önazonosságához.
A haladó értelmiségi akkor még klasszikusan művelt, antiklerikális, támogatja a női emancipációt, de már sodródik a kommunista szélsőségek felé. A nagy háború traumája csak megerősítette őket és kevésbé szofisztikált híveiket, hogy semmilyen árat ne sajnáljanak a messianisztikusan várt tökéletes társadalom megvalósításáért.
Ezek az emberek a XX. század első kétharmadában általában kommunisták maradtak, következő generációik egészen a sztálinizmusig és a maoizmusig elsodródtak, balról támadták a Kádár-rendszert. Ekkoriban, szinte egy generáció alatt pusztította el a rendszer a hagyományos paraszti életformát, a városba kényszerült milliók számára lehetetlenné vált a kultúrájuk továbbvitele, alapanyagot szolgáltatva a konzumidióták (alkoholisták, ezoteristák, tévéfüggők) tömegeinek és persze az agresszív ideológiák és vallások toborzóinak.
Ugyanezek az értelmiségiek a hetvenes években, a hatvannyolcas illúziókba beleszerelmesedve fordultak a liberalizmus felé, amelynek folyamatos, egyre szélsőségesebb irányzatait könnyedén tudták magukévá tenni, mert saját belső álláspontjuk nem volt, nem voltak valódi kulturális gyökereik. Egyedül a gondolkodás, a szárnyaló liberális ideológiai szellem mutatványait érezték magukénak, és egyre erősebb késztetésük támadt arra, hogy a valóságot is a képükre formálják.
A szocializmus válsága ugyanazt a hevületet hozta elő belőlük, mint ősapáikból, és a hatvannyolcas nemzedék is megkapta az újabb forradalom lehetőségét, ezúttal a kapitalizmus eszköztárának felhasználásával. Nálunk ez volt a társadalmi szerződés korszaka, amikor azt hitték, hogy a törvények betűje és szelleme is megvalósul, mert az emberek nemcsak akarják, hanem képesek is azokat betartani. A népi-urbánus vita újra feléledt, és a rendszerváltásból egy olyan hideg polgárháború lett, amelyben a liberális értelmiség összeállt a hazai posztkommunistákkal, a multinacionális nagytőkével és az eurokommunizmusból kinőtt „euroliberalizmussal” a magyar társadalom feletti teljes hatalom megszerzéséért.
Történelmi szerencsénk, hogy mindezen erőforrások birtokában, húszévnyi totális sajtófölényben sem voltak képesek a normális kormányzásra. Nagy céljaikat nem érték el, egynek sem kerültek a közelébe se. Nem voltak képesek megvásárolni a társadalom belenyugvását a teljes identitásvesztésbe, rákényszeríteni minket, hogy a magyar identitásunkat a nem létező európaira, a semmire cseréljük. Ezért is váltott az euroliberalizmus a bevándorlás totális erőltetésére és a genderharcra, mert azzal kellett szembesülnie, hogy főleg a kelet-európai nemzetek még léteznek, és talán még feléledhetnek és össze is foghatnak. Ez utóbbi lehetetlenné tenné a liberális elit multicégek által támogatott uralmát és a liberalizmus állameszmévé történő emelését. A nácik és a kommunisták is távol tartották az értelmiségüket a hatalomtól és annak gyakorlásától, mert tudták, hogy a gyakorlatiasságuk hiánya ideológiai szélsőségességgel párosul.
A médiademokráciában azonban kifejezetten előnyös a rögeszmés írástudók hatalomba emelése, hiszen azok határozzák meg a közvéleményt és képesek olyan véleményfertőzés kialakítására, amelyről a diktatúrák is csak álmodhatnak. De ez a képesség csak a rombolásra elég, az építkezésre nem.
A szerző szociológus