A kis- és középvállalatok (kkv-k) minden országban kulcsfontosságú szerepet játszanak nemcsak a gazdaságban, hanem a társadalom életében is. Nélkülözhetetlen a szerepük a foglalkoztatásban, a kézműves, zömében családi keretek között zajló tevékenységekben, illetve a rugalmasságuk és a nagyon magas elkötelezettségük miatt.
Saját maguknak dolgoznak, s zömében azzal foglalkoznak, amit szeretnek, illetve amihez jól értenek. Általában kockázatvállalóbbak, s többnyire ők nyitnak az új dolgokra.
Ha beválik a próbálkozásuk, akkor lesz az új termék vagy az új eljárás a nagyvállalatoké, vagy úgy, hogy az innovációt a nagyok megvásárolják, vagy pedig a kisvállalkozás elkezd a sikerei révén növekedni, s nagyvállalat lesz belőle.
A kisvállalkozók sok esetben boldogabbak, s alkotóbb életet is élnek, mint a nagy, multinacionális vállalatok dolgozói, akik viszont általában stabilabb munkahelyet, s magasabb jövedelmi helyzetet élveznek beosztottként. Ez aztán többnyire a magasabb nyugdíjakban is megmutatkozik.
A gazdaságpolitika az előbb említett okok miatt mindenütt nagy figyelmet szentel a kkv-knak és törődést mutat a szektor problémái iránt, azonban mindennek ellenére sehol sem rózsás a helyzet. Különösen Magyarországon nem, aminek számos oka van. Lássuk most kicsit közelebbről, hogy milyen problémák, milyen akadályok nehezítik hazánkban a kis- és középvállalkozók életét, mindennapjait!
Az első nem országspecifikus gond a forráshiány, illetve annak kezelésének megoldatlansága. A bankok ugyanis nem szívesen nyújtanak hitelt olyan ügyfeleknek, amelyeknek nincs megfelelő fedezetük, vagyonuk, gazdag anyavállalatuk, ami megfelelő biztosítékot jelentene a visszafizetésre, a kölcsönök s azok kamatainak időben történő törlesztésére.
A kkv-k általában nem is működnek olyan formalizáltan, illetve sokszor nem is teljesen legálisan adózva, hogy jól látszana a kölcsön visszafizetésének megnyugtató garanciája, illetve a legtöbb esetben olyan bürokratikus eljárás maga a hitelfolyósítási vizsgálat is, hogy az elrettentő a kisvállalatok nagyobbik részének.
A finanszírozási probléma megoldására azonban több lehetőségből is lehet választani: az uniós támogatások vagy állami pályázati lehetőségek, az üzleti angyalok vagy a startupvilágban jelentős finanszírozóként létező kockázatitőke-társaságok tulajdoni részesedéssel járó konstrukciói, de korlátozott körben a tőzsdei tagság is nyújthat forrásokat a sikeres és beruházni akaró kkv-knak.
Bár ezen a területen is van hova fejlődnünk, könnyen belátható, hogy a finanszírozás mindig és mindenhol problémás kérdés lesz a kis- és középvállalkozások életében.
A másik gond sajnos koraszülött piacgazdaságunk következménye. Nevezetesen az, hogy a sok esetben a kényszervállalkozóként, a hiánygazdaság romjain megszületett vállalkozások tulajdonosainak nincs meg az a menedzsmentismeretük, pénzügyi, marketing-, vállalatszervezési és idegennyelv-tudásuk, ami egy XXI. századi globalizált piacgazdaságban a növekedésükhöz szükséges.
Ezen készségek és kompetenciák híján azonban egy ígéretes kisvállalkozás sem tud egy bizonyos küszöbön átlépni, egy mérethatáron túl terjeszkedni, illetve sokszor az ország határán sem tud kilépni, továbblépni.
Az ezen a problémán enyhíteni képes képzési programoknak nincs meg az egyértelmű gazdájuk (leginkább a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara vagy egy gazdasági profilú felnőttképzési oktatási intézmény lehetne ilyen), amely megfelelő színvonallal, elérhető árakon, valamint megfelelő rugalmassággal lenne képes a modern ismeretek oktatására.
Kiemelkedően fontos a kkv-k digitális ismereteinek erősítése is, mert ma a hatékonyságjavításnak, a munkaszervezési gondok orvoslásának ez az egyik talán legfontosabb eszköze, megoldása.
Az Európai Unió friss statisztikája szerint a magyar kisvállalatok a legkevésbé innovatívak az unióban, aminek nyilván előidézője a magyar kisvállalkozások alacsony digitalizációs műveltsége, tudása.
A harmadik – az előzővel némiképp rokonságban lévő – probléma a kilencvenes években indult sikeres kisvállalkozások tulajdonosainak megöregedéséből és utódlásuk tisztázatlanságából fakad. Általában megfigyelhető, hogy a jómódúvá vált tulajdonos gyermekei már nem akarnak napi 10-12 órát gürizni, hanem inkább élvezni akarják a szüleik által megteremtett jólétet.
S jelenleg nem látszik olyan szereplő – a szóba jöhető üzletfelek, a beszállítói helyzet esetén a kapcsolatban álló multinacionális cég vagy a nagyvállalatoknál dolgozó, általában speciális szaktudással bíró középvezetői kör vagy az adott kisvállalkozásnál dolgozók közül ritkán van olyan –, aki rátermett, hozzáértő és vannak megfelelő anyagi eszközei ahhoz, hogy potenciális cégfelvásárló legyen.
Ezért manapság nem is olyan egyszerű egy felépített céget eladni – hacsak valamilyen speciális helyzet miatt nem akad szerencsés vevő. Olyan, aki egyrészt megfizeti a cég valós árát, s ráadásul a rendszerint szükséges átalakításokat/beruházásokat el is tudja végezni.
Most azonban olyan időket élünk, hogy a magas és stabilnak látszó gazdasági növekedési helyzet kedvez az ilyen cégvásárlásoknak, miközben az elmúlt évtizedekben ritkán volt erre példa.
E rövid keretek között még egyetlen problémás magyar adottságot kell kiemelnem. A mai világ jutalmazza a kooperációkat, a megannyi win-win játszma ügyes feltárását, s bünteti az „én mindent jobban tudok” magatartást, az elzárkózást az együttműködésektől. Ma Magyarországon ez az egyik legnagyobb hiba, amelyen javítanunk kell.
Sok-sok értékes tapasztalat és ötlet van, amelyeket nem osztunk meg egymással, féltékenyek és irigyek vagyunk. Pozitív gondolkodással és a megfelelő partnerekkel azonban csodákra lennénk képesek.
A kicsiből sokszor így lehetnek nagyok, az ország is ennek révén fejlődhet leginkább, s ez az út ráadásul nem is tűnik járhatatlannak, illetve a feladat megoldhatatlannak. A kulcs a mi kezünkben van.
A szerző közgazdász, főiskolai tanár