Féljünk-e a mesterséges intelligenciától? A téma aktualitását az adja, hogy két hete az Európai Parlament történelmi állásfoglalást hozott a robotok polgárjogi szabályozásával kapcsolatosan. Konkrétan ugyan nincs még szó jogszabályokról, csak arról, hogy ez a kérdés már a döntéshozók asztalára került. A javaslat egyik elemeként fogadták el a képviselők, hogy meg kellene vizsgálni, a robotoknak milyen jog-, illetve cselekvőképességük lehet, ha lehet egyáltalán.
A kérdés egyáltalán nem légből kapott, hiszen például a vállalatoknak már régóta lehet jogi személyiségük (jogalanyiságuk), sőt az angolszász országok mellett a XX. század végétől számos európai ország (Franciaország, Németország) és Japán jogrendszerében fellelhető a jogi személyek büntetőjogi felelőssége is. Magyarországon 2001-ben fogadták el a jogi személlyel szemben alkalmazható büntetőjogi intézkedésekről szóló, 2001. évi CIV. törvényt.
Ha már (jogi) személyek, akkor nézzük meg az e-személyiség bevezetésének kérdését is, amivel részletesen foglalkozik Zara Orsolya, az Európai Jog (2016/3) vezércikkében (Robo sapiens, avagy személy lesz-e a robot? Aktuális jogi és szabályozási kérdések az Európai Parlamentben). Zara Orsolya szerint a technológiai fejlődés gyorsasága miatt a jogi szabályozás világszerte lemaradásban van és egyelőre képtelen megválaszolni olyan alapkérdéseket, hogy ki a felelős akkor, ha egy robot folyamatosan tanulva saját tapasztalatai felhasználásával önnön programját is képes módosítani és egyben individuális, vagyis előre nem programozott döntést hoz, amellyel kárt okoz.
„A felelősség kérdése annál nehezebb, minél nagyobb autonómiát élvez a robot, hiszen minél inkább képes önállóságra, annál kevésbé tekinthető egyszerű eszköznek egy ember kezében” – írja Zara Orsolya. A dolog pikantériája, hogy mindeközben egy emberi magzat gyakorlatilag tárgynak minősül mindaddig, míg meg nem születik, bár bizonyos esetben (öröklés) feltételes és visszamenőleges jogalanyisággal bír, amennyiben élve születik.
Ez a kérdéskör ma még talán korainak tűnhet, azonban az önvezető járművek várható terjedése (és azok felelősségi viszonyai), illetve az a megalapozott becslés, miszerint 2020-ra akár ötvenmilliárd (!) eszköz (telefonoktól és mosógépektől kezdve a virtuális asszisztensek hadáig) csatlakozhat az internetre, már indokolhatja azt, hogy mégis komolyabban foglalkozzunk a témával.
Az önvezető járműveknél felmerül az is, hogy amennyiben valaki öncélúan módosítja, átalakítja, vagy akár csak ideiglenesen átveszi az irányítást a jármű felett hobbiból a nagy teljesítményű sportkocsik esetében, akkor az emberek jóval hosszabb és rosszabb reakcióideje okán akár ahhoz hasonló tényállás is megvalósulhatna, mint az ittas vezetés. Kérdés, hogy az automata önfejlesztő rendszerek hogyan illeszthetők bele ebbe a kérdéskörbe. Ma már van olyan robot, ami tökéletesíti az általa készített robotot, illetve az önvezető járműveknek alkalmasaknak kell lenniük akár a jelzés nélküli utakon (például földúton) történő közlekedésre is, ami csak idő kérdése, hiszen a gépeknek sokkal jobb „fülük” és „szemük” van, mint az embereknek.
Sőt, ma már a tőzsdei kereskedés egyre nagyobb hányadát robotok végzik, több száz milliárd forint értékben és a fejlett világ egy részén a magyar államadósságot is meghaladó mértékben nyújtanak pénzügyi szolgáltatásokat a gépek. Ezek a masinák önállóan hoznak döntéseket a megadott keretek közt, nem sokban térve el egy bróker vagy egy taxisofőr mozgásterétől a döntéseket illetően. Szinte hónapok kérdése, hogy a személyre szabott, a fogyasztó ízléséhez, stílusához, szokásaihoz (értelmi képességeihez) önfejlesztés-tanulás alapján igazodó és a fogyasztó (tulajdonos) nyelvén kommunikáló, virtuális asszisztensek és tolmácsok jelenjenek meg.
2020-ra várják a hallókészülék méretű, apró tolmácsgépek terjedését is, míg százmillió otthoni, egyre összetettebb tudással rendelkező, háztartásbeli és szóban kommunikáló robot megjelenését is ekkorra datálják. Mi több, a következő évtized elejére akár ötmillió „családtag” robot is lehet, amelyre gyermekek, idősek gondozását bízzák, elsősorban az elöregedéssel érintett, távol-keleti országokban. A japán egészségügy már készül az átállásra: a nehéz fizikai munkát végző nővérek számának csökkentése érdekében hamarosan rendszeresítésre kerülnek a kórházakban a páciensek emelését is végző robotok, mérsékelve egyébként a munkahelyi sérülések és kórházi balesetek számát is.
Ennek a kérdéskörnek az egyik alapvető problematikája, hogy mégis milyen lenne egy kifejlett mesterséges intelligencia. A legfontosabb, hogy a mesterséges intelligenciának nincs emberszerű idegrendszere és érzései, érzékelése. Illetve készülőben van, csak nem olyan, mint az embereké. A számítási teljesítmény utóbbi néhány évben bekövetkezett fejlődése kapcsán az ember labdába se rúghat: például az egyik világcég legújabb laptopja több mint hatmilliószor (!) erősebb, mint a 25 évvel ezelőtti elődje.
Csak egy érdekes és kedvelt párhuzamom: az emberré válás kezdetét körülbelül hatmillió évre teszik a kutatások. Mi több, a tavaly nyáron bemutatott egyik legújabb harci szoftver már 250-szer gyorsabban reagál bármilyen nyílt és szabadtéri akcióra, mint ahogy a vadászpilóta akár egyet is pislantana.
És hogy jönnek ide a cselekvőképesség egyes kérdései? Európai kutatók a Horizon 2020 projekten belül már olyan algoritmus kifejlesztésen dolgoznak, amely az embergyermek tanulását reprodukáló robot kifejlesztését célozza, egy úgynevezett nyílt végű tanulási folyamat alkalmazása révén. Mielőtt kétségeink lennének a perspektívákat illetően: a Todai robotnak elnevezett fejlesztés ugyan elbukott a felvételi vizsgán a legmagasabb színvonalat képviselő tokiói egyetemen, ugyanakkor az eredménye alapján több mint négyszáz másik japán egyetemre bejutott volna.
Ugyanakkor tagadhatatlan az is, hogy óriási potenciál rejlik a robotikában a fogyatékossággal élő gyermekek és felnőttek életminőségének javítása terén is. Erre egyébként ENSZ-szakértőként rendszeresen fel is hívom a figyelmet, hiszen a fogyatékossággal élő személyekre vonatkozó egyezménynek az egyik legfontosabb cikke az innovációról és a kutatás-fejlesztésről szól. Ez egyébként egy idősödő társadalomban az egyik leghaladóbb irány lehet a demográfiai változások kezelésében is. Azt is hozzátehetjük, hogy ez az megközelítés akár alternatívaként, vagy részmegoldásként is szolgálhat a bizonytalan eredetű és alacsonyan képzett emberek évtizedekre szóló bevándorlásához képest, amikor demográfiai és munkaerőpiaci problémákról beszélünk.
Mi az, ami mégis optimizmusra ad okot, hogy nem fognak a gépek a fejünkre nőni, vagy akár egy idő múlva rabszolgalázadást szítani? „Személyes” érzet és az emberi éntudat hiányában a mesterséges intelligencia mentes lehet minden olyan tulajdonságtól és vágytól, amely minket, embereket alapvetően jól-rosszul működtet. Egy robotnak nincsenek fajfenntartási céljai, a végesség miatt sem aggódik (egyelőre), nincsenek illúziói és nincsenek irracionális élményei sem, mert az érzékelőik egyszerűen pontosabban mérnek.
Egy robotnak nincs hangulata, nem befolyásolja az aznapi időjárás sem, sőt nincsen még neme sem, eltérő hormonháztartással. Ugyanakkor belátható időn belül olyan találmányokkal fog gazdagodni az emberiség, ami meghaladhatja az utóbbi húszezer év fejlődését is.
Összegezve: addig nem kell aggódni, amíg a táskarádió nem akar a plazmatévéhez dörgölőzni, vagy az okosóra nem szeretne még több, kicsi analóg órát, és egy önjáró autó nem vágyik világot látni, meg eljutni olyan helyekre, ahol nincsenek utak és szenzorok.
Ellenben az emberek maguk lesznek azok, akik a saját gyengeségeik, tökéletlenségük és irracionalitásuk (például dogmák és ideológiák) miatt a legoptimálisabb és fenntarthatóbb társadalmi békét fogják veszélyeztetni akár irracionális jóléti követelésekkel vagy teljesíthetetlen, észszerűtlen, önzésen és kapzsiságon alapuló vágyakkal. És nem maguk a robotok vagy a mesterséges intelligencia mint többé-kevésbé önálló eszközök. Mint egykoron a ló, mielőtt megjelentek motorok.
De hát ez így volt már a kőbaltával is.
A szerző ENSZ-szakértő, egyetemi oktató