Üvöltve kérdem, ki ölte meg a Kennedyket? / Mikor bizony nem volt az más, mint te meg én
(The Rolling Stones: Sympathy for the Devil)
A Rolling Stones éppen a fenn idézett dalon dolgozott egy londoni stúdióban 1968. június első napjaiban, amikor az angol fővárost bejárta a hír, hogy Los Angelesben egy Sirhan Sirhan nevű jordán állampolgárságú palesztin agyonlőtte Robert Francis Kennedyt, a Demokrata Párt frissen megválasztott elnökjelöltjét. Így a híres dal eredetijét, amelyben előzőleg csak John Fitzgerald Kennedy neve szerepelt, többes számra kellett változtatni. Páratlan esemény volt ez az Egyesült Államok történetében: pár éven belül két testvért, egy hivatalban levő elnököt és egy elnökjelöltet gyilkoltak meg.
Ma ötvennégy éve annak, hogy lelőtték John F. Kennedyt, az USA 35. elnökét Dallasban, Texas egyik nagyvárosában. Az elnök egyhetes déli útjának végére érkezett oda azon célból, hogy összerázza a marakodó déli demokratákat, akik közül sokan képtelenek voltak elviselni, hogy egy „északi jenkit” támogassanak, aki ráadásul még római katolikus is.
Az egykori texasi szenátor beemelése a kormányba az Egyesült Államok alelnöként hatalmas gesztus volt Kennedy részéről, aki ezzel a húzással a nagyvárosokban élő befolyásos demokrata politikusokat irritálhatta. Mivel azonban az akkor még túlnyomóan demokrata érzelmű Dél kulcsszerepet játszott az 1960-as választásokban, ezt a békát le kellett nyelniük. Az viszont hamarosan kiderült, hogy a két politikus nem igazán szívleli egymást.
Az arisztokratikus Kennedy klán gyakran gúnyt űzött Lyndon Baines Johnson viselkedéséből, és tömény déli kiejtése is sok rossz tréfa okozója volt. Kennedy nem is szeretett vele együtt mutatkozni, állandóan külföldi megbízásokat kellett teljesítenie, amelyeknek csupán protokolláris jelentőségük volt. Most ez az út kiváló alkalomnak látszott arra, hogy összebékítse Amerika két leghatalmasabb politikusát.
J. F. Kennedy volt a valaha megválasztott legfiatalabb elnöke Amerikának: mindössze negyvenhárom évesen lett elnök. Így sokat kellett tennie azért, hogy a Demokrata Párt nagy öregjei befogadják maguk közé. A fiatalok körében azonban óriási népszerűségnek örvendett, a fehér házi fogadásokon mindig megtelt a terem fiatal arcokkal, és mindenki komolyan hitt abban, hogy egy új korszak jön, ahol az ifjú Kennedy egyesíti a világ erőit és elhozza a világbékét. De nem így történt.
Kennedy az 1960 és 1963 közötti időszakban olyan súlyos megpróbáltatásokon ment keresztül, amely egy tucat elnöknek is elég lett volna, nemhogy egynek. Ezek voltak a hidegháború legvészjóslóbb évei, a kubai rakétaválság napjaiban a világot csak hajszál választotta el a végső pusztulástól, az atomháborútól, és az elnök döntései sem arattak elsöprő sikereket a disznó-öböli partraszállás kudarcától kezdve a kubai válság végső megoldásáig.
Soha be nem hegedő seb Amerika testén az elvesztett vietnami háború, amelyben hatvanezer ifjú amerikai halt hősi halált. Történelmi sikert hozott azonban az Apolló-űrprogram, amely a holdra szállással tetőzött 1969. július 20-án, amelyet még Kennedy elnök indított el.
A gyilkosság utáni években és évtizedekben történészek, szociológusok, filmkészítők egész hada dolgozott a nagy rejtély megfejtésén, de a válaszhoz senki sem jutott közelebb. Mert ha feltesszük azt a kérdést, hogy ki profitált a legtöbbet a Kennedy-gyilkosságból, akkor a válasz hátborzongatóan egyszerű; Lyndon Baines Johnson akkori alelnök, az USA 36. elnöke.
A dallasi út előtt derült fény arra az elképzelésre, miszerint az 1964-es elnökválasztáson Johnson neve már nem fog megjelenni, mert a demokrata stratégák olyan arcokat kerestek, akik eltüntetik a sokakat irritáló texasi kiejtést és viselkedésmódot. Azonban Johnson soha nem ápolt kapcsolatot egyetlen szervezett bűnözői bandával sem, és nehéz elképzelni, hogy 1963 őszén rendelkezett volna egy olyan csapattal, akik arra vetemedtek volna, hogy végezzenek az elnökkel.
A másik, még ennél is népszerűbb elmélet azt tartja, hogy Kennedy a szervezett bűnözés áldozata lett, mert a keleti parti maffiacsaládok Kuba elvesztésével súlyos anyagi veszteségeket szenvedtek el a kábítószerek és szerencsejátékok piacán, és az elnököt vádolták azzal, hogy tönkretette kubai vállalkozásaikat. Ez azonban csupán az egyik része a történetnek. Van ugyanis egy másik verzió.
Eszerint a szervezett bűnözők egy másik csoportja, amely aktívan támogatta Kennedy jelölését, és sokat tett azért, hogy az ellenőrzésük alatt levő szakszervezeti tagok reá szavazzanak, egy éven belül abban a képtelen helyzetben találta magát, hogy Kennedy öccse, Robert, aki igazságügy-miniszterként és legfőbb ügyészként tevékenykedett a kormányban, szabályosan vadászik rájuk, bíróság elé citálja a szakszervezeti vezetőket – így a Teamsters fuvarozási társaság elnökét, Jimmy Hoffát is –, és úgy általában ellehetetleníti az életüket. Aztán, ahogy ez már lenni szokott, Hoffa egyszer csak eltűnt, és soha nem került elő, ami általános válságot okozott Amerika nagy fuvarozási cégeinél.
Szalonképesebb elméletek is napvilágot láttak a Kennedy-gyilkossággal kapcsolatban, sokan egy összehangolt FBI–CIA-akciónak tekintették a merényletet, ami azt a célt szolgálta, hogy a Warren-bizottság eredeti jelentésével összhangban Lee Harvey Oswaldot továbbra is a magányos gyilkos klasszikus példájaként aposztrofálják.
Norman Mailer amerikai író és publicista úgy jegyezte fel 1963. november 22-ét naplójában, mint az abszurd világ eljövetelét, mert ha előfordulhat egy olyan eset, ahol „egy senki” csak úgy lelőheti a világ legjobban őrzött emberét, akkor tényleg egy abszurd és értelmetlen világban élünk. Igazából akkor igazolódtak be Mailer szavai, amikor 1968-ban, szűk öt évvel később Robert Kennedy demokrata elnökjelölt is halálos golyót kapott egy Los Angeles-i étteremben.
Tanult-e az emberiség bármit is a Kennedy fivérek meggyilkolásából? Az elnöki poszt még mindig a legkeresettebb állás Amerikában, mert amit jelképez, az sokkal több annál, mint amit el kell tűrnie egy kevésbé szerencsés kiválasztottnak. De senkinek sem árt emlékezetébe vésni, mi is történt Dallasban 1963. november 22-én. Gyilkosoknak és áldozatoknak egyaránt.
A szerző politológus