Szenteste délutánján hangos gyermekzsivaj tölti meg a parkot. Olyan tizenöten lehetnek. Egész év során most látom őket először itt. Valami nehezen meghatározható felszabadult örömmel hintáznak, mászkálnak a fából készült játékokon, és közben megtöltik hangjukkal a falut. Karácsony van. A szegények előjönnek a faluszéli putrikból, kieresztik a hangjukat és várják a Jézuskát. Várják a csodát. Szenteste délutánja van, valaminek történnie kell.
Fülelek és készülök. Öltöny, ing, nyakkendő. A szentesti istentisztelet kezdődik hamarosan. A hangoskodók lassan elcsendesednek, a kovácsoltvas kerítés előtt gyülekeznek. A felnőttek megfognak néhány csomaggal teli kartondobozt és a kapu elé viszik. Egyenként osztják ki a szerény ajándékot. A gyermekek megszeppenve veszik át a műanyag zacskókat, és már nem mennek vissza a játszótérre, hanem futnak haza. Ennyi volt a karácsonyi hintázás. Jövő ilyenkorig nem jönnek a faluba. A csintalan gyermekek jókedvűen indulnak haza. Bontogatják a műanyag zacskókat, eszegetik az olcsó bolti édességeket. A Jézuska hozta. Attól tartok, a legtöbbjüknek ez a tíz perc – sorba állt, átvette, hazavitte, megette – a karácsony. És nem ők tehetnek róla, hogy csak ennyi.
Mi pedig lassan, komótosan, karácsonyi áhítattal az orcánkon, begyűlünk a kicsi templomba. Az orgona hangja elnyomja a távolodó gyermekzsivajt. Meg a lelkiismeret fel-feltörő foszlányait. Elégedett hívek távoznak a templomból, ők mindent megtettek, vagy még inkább megvettek ezért az idei karácsonyért is. A többi már az Isten dolga, aki ebben a szenvtelen és kütyühalmozó században is megmarad csóró istállólakó gyermeknek. Arról nem szól a fáma, hogy sír-e hangosan, vagy csendesen elszenderedik.
Csak arról, hogy az övéinek, annak a néhány rátaláló tisztelőnek úgy kell, ahogy van, azzal a földre szállt egyszerűséggel. Túlbonyolított és túllihegett életünkbe, amelyet jól jellemez, hogy a szorongásoldó gyógyszer hiánycikknek számít, ezt az egyszerűséget hozza és üzeni az Isten, a szemeiket törölgető, meghatott pásztorok és a messziről jött vándormágusok társaságában. A Kisjézus meg csak néz, figyel, kik ezek az idegenek, mi ez a hajcihő, aztán elfáradva rázendít, mert hát „meg is kéne szoptatni már”.
Ünnep harmadnapján a nagy ebédek sűrű maradékaival elindulok a falu széle felé. Valami jót kéne tenni, adni kéne, gyertyákat gyújtani ott, ahol sötét honol és egyhangúság. Egy hétgyermekes családhoz nyitok be. Ismerem őket, néha templomba is jövögetnek, meg egy-egy gyermekfoglalkozásra.
Hozzájuk érkezem az ünnep maradékaival, hangulatjavító örömfalatkákkal. Nekik az az ünnep, hogy ilyenkor nem éhezik az ember. Bőven van koldulnivaló. A faluban is több ajtó nyílik meg ilyenkor. Bár vannak persze, akik ilyenkor is féltékenyen őrizgetik az ünnep maradékait. Lepakoljuk a csomagokat, fény gyúl a kislányszemekben, valami örömteli elégedett érzés, hogy a Jézuska mégiscsak eljött, de legalábbis küldött valakit.
Aztán beszélgetünk. Akadozva, lassan. Félnek belelendülni, ezért inkább csak hallgatnak megilletődötten, fél szemmel a csomagokra sandítva. Mintha ellenőrizni akarnák, hogy ott vannak-e még. Már indulnék, amikor az anyuka egy segélycsomagban kapott márkás csokit nyom a kezembe. Azt mondja, ez az ő ajándékuk. Erre nem készültem, nem tudom, mi a jó válasz ilyenkor, amikor a szegények megajándékoznak, azzal a jól látható örömmel, hogy lám, ők is adhatnak.
Ezért is fogadom el a csokit, hogy ne zúzzam szét ezt a megelégedettséget. Sőt a lányok a gyereknek is küldenek egy játékot. Jó látni, hogy az önbecsülésüknek mindennél többet ér, hogy adhatnak. Úgy tették elém ajándékukat, mintha csak a Kisjézus lábai elé rakták volna hálaáldozatukat.
Mint akik odataláltak a betlehemi istállócskába.
A szerző nagyváradi újságíró