Adva van a kérdés, hogy azok a hollywoodi sztárok, akik az utolsó leheletig küzdöttek Donald Trump ellen – olyannyira, hogy még a hivatalos elektori eredményhirdetés előtt egy nappal is arra buzdították az elektorokat, hogy „lelkiismeretük szerint” szavazzanak –, a következő időszakban miképp cselekszenek. Olyan filmeket forgatnak majd, amelyeknek témája az elnök elrablása és meggyilkolása? Hogy így legalább a filmvásznon bosszút álljanak elillant reményeikért?
Ha egy pillantást vetünk Hollywood és a mindenkori amerikai politika kapcsolatára, akkor meglepetésben lesz részünk. Lehetett az elnök republikánus vagy éppen demokrata, az akkori filmek egyértelműen azt az ideológiát tükrözték, amely az adott időben meghatározta Amerika kül- és belpolitikáját, és az amerikai életstílus felsőbbrendűségét volt hivatva reklámozni. De ez időben Hollywood még csak kullogott az események után, és naprakész filmjei olyan ritkaságnak számítottak, mint a fehér holló. A hidegháború évtizedei alatt – különös módon – az amerikai filmek zömében nem volt explicit szovjetellenesség, a nukleáris megsemmisülés rettenete inkább csak allegorikus szinten manifesztálódott, jó és kevésbé jó sci-fi filmek tucatjaiban.
Az alapképlet az volt, hogy földön kívüli lények sanyargatták a békés amerikai polgárokat, néha csúnya dolgokat művelve velük valamiféle bolygóközi konfliktus függvényében. De az invázió, az idegen megszállás ténye azért komoly figyelmeztetés volt az átlagnézőnek. Résen kell lenni, mert lehet, hogy a földönkívüliek közelebb állnak hozzánk, mint gondolnánk. Az átlagból kiemelkedő film, A testrablók támadása (Invasion of the Body Snatchers, 1978) is ezt a gondolatot sulykolta az amerikai tudatba, amikor a megszállók egyszerűen beköltöztek az emberek testébe, rabul ejtve elméjüket, és így már lehetetlen volt eldönteni, ki kicsoda. Így születtek a másképp gondolkodók.
Amikor Ronald Reagan került a Fehér Ház élére, nyilvánvalóvá vált, hogy az ellenség nem űrbéli lények különös kinézetű csapata, hanem a kommunista Szovjetunió, amely Sztálin óta következetes külpolitikát folytatott, vegyítve a cári expanziót a nemzetköziséggel. Reagan ekkor döntötte el, hogy hadat üzen a hidegháborúnak és térdre fogja kényszeríteni az orosz medvét. Hollywood megértette az új kihívást, és 1984-ben, az orwelli évben leforgatta a Vörös hajnal (Red Dawn) című, mára már kultikussá vált filmet, amelyben egy Amerikát ért orosz–kubai katonai invázió ellen veszi fel a harcot egy közép-amerikai gimnázium mindenre elszánt diákcsapata, életüket és vérüket adva a szabadságért és az amerikai életformáért. A film ennek ellenére különösebb sikert akkor még nem aratott, és ebből tanulva a filmstúdiók nagyon óvatosan bántak az efféle forgatókönyvekkel, különösen akkor, amikor véget ért a hidegháború és Amerika vetélytárs nélkül uralta a világot.
Egyes kiemelkedő rendezőknek azonban megadatott az a luxus, hogy saját szakállukra olyan filmeket készítsenek, amelyek az ünnepelt jenki életforma teljes tagadását vázolták, néha meglehetősen morbid stílusban. Ilyen volt a legendás rendező-történész Oliver Stone, aki már letette névjegyét olyan klasszikus filmekkel, mint a Született július 4-én, és A szakasz. Stone 1997-ben bemutatta a Halálkanyart (U Turn), amelynek főhőse az orosz maffia elől menekülvén egy olyan arizoniai kisvárosban találja magát, ahol tort ül a fertő, a dekadencia, ahol a helybéliek gonoszak és aljasak vagy éppen vérfertőző kapcsolatban élnek és gyűlölnek mindenkit, s ahol a végén – mint egy shakespeare-i drámában – mindenki holtan végzi. A film nagy felháborodást váltott ki konzervatív kritikusok körében, akik azzal vádolták a rendezőt, hogy Amerika szívét, a kis- és kertvárosi életformát gyalázta meg, ám technikai szempontból nézve a film elsőrangú alkotás volt, tisztelgés a film noir műfaja előtt.
A kétezres évek aztán hamar véget vetettek a boldog békeidőknek. 2001. szeptember 11. után bosszúszomjas amerikai tengerészgyalogosok lerohanták Irakot és Afganisztánt, ezzel adva hosszú lejáratú témát a filmiparnak is. Számos alkotás készült az iraki háborúról, de legtöbbjük csak silány propagandafilmnek bizonyult. Hollywood első számú nő rendezője, Kathryn Bigelow 2008-ban készített filmje, A bombák földjén (The Hurt Locker) a naturalista stílus magasiskolája volt, mégis adós maradt egy válasszal, hogy mit is kerestek az amerikai tengerészgyalogosok a bombák földjén. Tömegpusztító fegyvereket? Olyanok csak George W. Bush és Tony Blair fantáziájában léteztek. A 2010-ben bemutatott Zöld zóna Paul Greengrass rendezésében viszont kitűnő cáfolata volt az imént említett két volt világvezető színlelt rettegésének az Irak területén sosem létezett tömegpusztító csodafegyverektől.
Az utóbbi időkben Hollywood próbál visszatérni gyökereihez, a nagy epikus bibliai filmek készítéséhez. Ezzel tulajdonképpen szívességet tesz az eddig mellőzött vallásos jobboldalnak. A 2014-ben forgatott Noé (Noah) Russell Crowe főszereplésével minden látványosság ellenére nem vívta ki a megcélzott társadalmi réteg tetszését, sőt a vallásos amerikai jobboldal kifejezetten rosszallta azt a technikai megoldást, ahol a bukott angyalokat valamiféle Transformers-kinézetű kőszörnyek játszották. Nem jártak jobban a tavaly bemutatott Ben Hurral sem, amely minden digitális trükközés ellenére csak halvány utánzata maradt az 1959-es, tizenegy Oscar-díjjal jutalmazott grandiózus eredetinek.
A minap a Golden Globe-díj átadásakor Meryl Streep, többszörös Oscar-díjas színésznő élesen támadta Trumpot, és arra szólította fel az amerikaiakat, hogy harcoljanak a demokráciát és a szabadságot támadó nézetek ellen, és ne tűrjék, hogy Amerika parancsuralom alá kerüljön. Nos, az ilyen politikai beszólásoknak is köszönhetően sikerült Donald Trumpnak az elnöki székbe kerülnie. De amennyiben a New York-i és kaliforniai elit továbbra is csak a saját maga által definiált társadalmi csoportokat ismeri el valósnak, akkor ebből a jelenlegi kultúrharcos állóháborúból nehezen lesz számukra kiút.
A szerző politológus