Az Európai Unió által ránk erőltetett szankciók sokat ártottak Magyarország keleti nyitás gazdaságpolitikájának. Az orosz relációban visszaesett az exportunk. A magyar külügy számításai szerint 6,5 milliárd dollár a veszteség, vagyis 1900 milliárd forintos kárunk keletkezett – közvetlenül, mert ehhez még hozzá kell számítani az elmaradt hasznot is. Figyelembe kell venni a kár meghatározásánál, hogy az embargó következtében a dán, a német, a holland mezőgazdasági termelőknél ragadt élelmiszerek – utat keresve maguknak – jelentős részben Magyarországra áramlottak, és lenyomták a magyar termelői árakat.
A kiszállítási korlátozás a többi EU-tagországnak is veszteség. Mindannyiunknak, hiszen az Európai Unió közös költségvetésének több mint 40 százalékát felemésztő agrárköltségvetésből megtermelt gabona, gyümölcs, tejtermék, sertés-, baromfihús orosz piacokra történő kiszállítása elakadt. De hát a nagyobb tömegben termelni képes, nagyobb tőkeerővel, -tartalékkal rendelkező dán, német termelők azért könnyebben elviselik a korlátozást, és a kelet-közép-európai országok piacaira benyomulva, dömpingárakat alkalmazva, az áru nem marad olyan mértékben a tárolóikban.
Mindeközben Oroszország köszöni szépen, jól van. A harmadik éve tartó szankciók alatt ugyan 31,6 százalékkal nőttek az élelmiszeráraik, ám az embargó ellensúlyozására az orosz állami mezőgazdasági fejlesztési ügynökség felgyorsította a modernizációt. Tehát az európai élelmiszerek kiváltására a saját termelő kapacitásait fejleszti, és a magasabb belső piaci élelmiszerárak következtében az élelmiszeripari beruházásaik bőségesen megtérülnek, belső, zárt körben, ráadásul az orosz termelők európai versenytársai is eltűntek a piacaikról. Amiben esetleg hiányt szenvednének, készségesen szállítanak a brazil és ázsiai termelők. Oroszországnak pedig van pénze.
Aktuális külkereskedelmi többlete 90 milliárd dollár, fizetésimérleg-többlete 22 milliárd, jelentősek a devizatartalékai. Úgy tűnik, hogy az előző amerikai kormány által katalizált drasztikus olajárcsökkenés ellenére működik az orosz gazdaság. Az érdekbefolyási övezetében feltüzelt „felkelők” ellenében pedig sikeresen veszi fel a harcot. A gerjesztett ukrán konfliktus, a déli szomszédságban lévő szíriai háború pedig enyhülni látszik.
Miért érdekünk, hogy rendezzük a kapcsolatainkat az oroszokkal? A magyar állampénzügyek stabilitásához és a további gazdasági növekedéshez szükségünk van az oroszországi kiszállításokra. E növekedésre épített modell a politikai stabilitásunk alapja. Magyarország kőolajigényének 75 százalékát, míg gázszükségletének 65 százalékát Oroszországtól szerzi be, hasonló mértékben, mint a szénhidrogén-származékokban nem bővelkedő európai uniós tagtársaink. 2021-ig és várhatóan utána is garantálják az energiaszállításokat.
A bővítésre szoruló paksi atomerőmű felújítására technológiát és hitelt adnak. Az előttünk álló időszakban az Európai Uniótól további pozitív húzó hatást már aligha várhatunk. A világ ötödik legnagyobb gazdasága lépett ki az unióból. Adósságválsága, demográfiai krízise, növekedési problémái, biztonsági, külpolitikai gyengeségei kézzelfoghatók.
Nekünk tehát fontos, hogy az Ukrajnán keresztül ide érkező gáz szállítási útvonalán konszolidált állapotok legyenek. Kereskedni és nem üzletelni akarunk az oroszokkal. A kereskedés lényege pedig a kölcsönös tisztelet. Nem oktathatjuk ki a hozzánk képest többszörös gazdasági potenciállal rendelkező oroszokat naponta emberi jogokból, nem kérhetjük tőlük számon az érdekbefolyási övezeteik-ben történő katonai csapatmozgásaikat. El kell ismerni, európai szinten is, hogy az egykori Szovjetunió tagállamai és az ezekkel határos, magas biztonsági kockázatú területek Moszkva érdekszférájába tartoznak. Nem segíthetünk a haragban és az észszerűtlen embargó fenntartásában az Európai Unió bürokratáinak. Magyarország európai uniós tagállami státusa és Oroszországgal meglévő kiváló kapcsolatai jó esélyt adhatnak az EU és Oroszország viszonyának konszolidálásához, a kereskedelmi kapcsolatok újranyitásához.
Mert mint a latin szólás tartja: navigare necesse est (hajózni szükséges). Hűen kifejezi a római korban is érvényes igazságot, amely a tengeri kereskedelem és a szállítások fontosságát hangsúlyozza. A mondás második része pedig így szól: vivere non est necesse (élni nem muszáj). Ezt Pompeius mondta hajósainak akkor, amikor viharban kellett gabonát szállítaniuk Szicíliából Rómába. Mint ahogy a régi rómaiak, az EU-tagállamok is élni akarnak, a válságot legalább saját hibájukból, a kereskedelmi kapcsolatok korlátozásával nem mélyíthetik tovább. Tehát a harag diplomáciáját a megbékélés diplomáciája kell hogy felváltsa.
A szerző közgazdász, egyetemi tanár