Ahogy a világban, a francia belpolitikában sem múlt el nyomtalanul 2016. A konzervatívok novemberi előválasztásán elsőként a két vezéregyéniség, Nicolas Sarkozy és Alain Juppé távozott a nagypolitikából, majd 10 százalék alá zsugorodott népszerűsége okán Hollande elnök mondott le posztja megújításáról. Unalomban azonban nem lesz hiány, ugyanis a január végi baloldali előválasztáson a miniszterelnöki posztját előválasztási jelöltségre cserélő szocialista Manuel Valls neve is könnyen felkerülhet a nagypolitikai veszteségek közé.
Igaz, a baloldali tábor előválasztásán végül hét jelölt mérkőzik meg, közülük azonban csak ketten számítanak valós esélyesnek. Egyikük a már említett exminiszterelnök, Manuel Valls, aki jelenleg a győzelem legesélyesebb várományosa, másikuk pedig a 2014-ben lemondott gazdasági miniszter, Arneaud Montebourg. Valls és Montebourg között a legmarkánsabb stíluseltérés, hogy Valls a baloldali tábor szociálliberális szárnyát képviseli, míg Montebourg nevéhez a hagyományos szocialista értékrend képviselete köthető. Ez a distinkció azonban a kampány során szinte teljes mértékben elpárolgott. Bár Montebourg saját keresletoldali kampányjavaslataival továbbra is megmaradt a hagyományos szocialista értékek talaján, Valls némi politikai szemfényvesztéssel, szegre akasztva eddigi nézeteit – az általános alapjövedelem bevezetésére, az utóbbi évek (általa is támogatott) adóterheinek mérséklésére vagy éppen a túlórák járulékmentesítésére vonatkozó ígéreteivel – szintúgy a szociáldemokrata vonalak közé sorolta magát.
Teljesen nyilvánvaló, hogy ezekkel a programpontokkal a két vetélytárs a baloldal centrumát kívánja saját hatáskörébe vonni, mivel saját szavazóbázisukkal kiegészülve így a lehető legszélesebb baloldali mobilizációs hátteret hozhatják létre. De a kampányoló exminiszterelnök pálfordulása ezt az egységmozgalmi törekvését könnyedén meghiúsíthatja, mert az adócsökkentésre és a rendeleti törvénykezés háttérbe szorítására irányuló ígéretei álságosnak tekinthetők, Valls ugyanis ezeket a módszereket miniszterelnökként maga is többször alkalmazta. Hitelét pedig tovább ronthatják a még regnáló elnökről tett szerencsétlen kijelentései, amelyek politikustársai és szavazói szemében Valls legnagyobb fegyverét, saját lojalitását is kérdőre vonhatják. Innen szemlélve nem meglepő, hogy a kormánytagok nem mutatnak egységes támogatást volt főnökük mögött.
Igaz, a legutóbbi felmérés szerint Valls az előválasztás első fordulójában a szavazatok 43 százalékát zsebelheti be, míg fő riválisát, Montebourgot csak 25 százalékon prognosztizálják. A második fordulós győzelem kapujában azonban Valls kellemetlen helyzettel szembesülhet, mindannak ellenére, hogy a fináléban 55 százalék környékére taksálják. Az első fordulóból kieső jelöltek szavazótábora ugyanis a második fordulóban várhatóan túlnyomó többségben Montebourgot fogja támogatni, a két finalista között így szoros végjátszma körvonalazódik. Tartalékok híján tehát még Valls is az előző évi veszteséglistára kerülhet, feltéve, ha a statisztikusok most nem ismétlik meg a republikánus előválasztáson tapasztalt felsülésüket.
De jelent-e bármit is, hogy ki nyeri meg a baloldali versengést? A szocialista tábor történelmi mélypontján egy ilyen előválasztás gyakorolhat-e bármilyen hatást a tavaszi elnökválasztás kimenetelére? Kiváltképp egy olyan helyzetben, ahol egy decemberi kutatás szerint a megkérdezettek 73 százaléka egyetlen baloldali jelöltnek sem ad győzelmi esélyt, 67 százalékuk szerint pedig a választások után a szocialista tábor léte is veszélybe sodródhat. Ráadásul a kilátásokat tovább rontja, hogy a baloldal két markáns politikusa, a radikális-kommunista hátterű Jean-Luc Mélenchon, valamint a nyáron távozó, balközép nézeteket propagáló volt gazdasági miniszter, Emmanuel Macron a baloldali előválasztás helyett közvetlenül a tavaszi elnökválasztáson képviselteti magát, ami a baloldalt kritikus törésvonalakkal gazdagította.
A Szocialista Párt számára a két különutas közül egyértelműen az En Marche (Mozgásban) névre keresztelt mozgalmával kampányoló Macron okozhat kellemetlen meglepetéseket, őt ugyanis néhány friss közvélemény-kutatás már a második legerősebb jelöltként azonosította, amivel Le Pent és a Nemzeti Frontot a harmadik helyre szorította. Mindez azt jelenti, hogy saját rendszerkritikus karizmájával Macronnak olyan kiábrándult szavazókat is sikerült magához vonzania, akik a 2008 óta fokozódó elkeseredésükben a bonyolult kérdésekre egyszerű válaszokat adó Nemzeti Frontban találtak végső reményt.
Nem kétséges, ez az előretörés páratlan teljesítmény egy országos pártstruktúrára még nem támaszkodó politikustól, de a baloldali megosztottság, a választási statisztikák kiszámíthatatlansága, illetve a még korántsem végleges jelöltfelhozatal miatt Macron második fordulós jelenlétét egyáltalán nem vehetjük biztosnak. Könnyen megeshet ugyanis, hogy egy sikeres szocialista kampány, egy nagy horderejű nemzeti frontos mobilizáció és a még tétovázó centrista Francois Bayrou indulása esetén a billegők faképnél hagyják Macront, amivel a második fordulós remények teljesen elvesznek.
De ne legyünk naivak! A politikai realitás talaján állva gyanítható, hogy az elnöki posztot nem baloldali jelölt fogja megszerezni. Éppen ezért a 2017-es választás Valls és Macron számára csak szükséges közjátékként értelmezhető, ahol a cél elsősorban nem a második fordulós jelenlét (vagy akár a győzelem) kivívása, hanem az, hogy a választási küzdelmekben példaértékű teljesítményt tudjanak felmutatni, amelyre alapozva a 2022-es választáson a baloldal karizmatikus megmentőjeként pozicionálhatják magukat.
Számukra tehát most az a legfontosabb, hogy a másiknál feltétlenül jobb eredményt érhessenek el, minden más csak grátisz.
A január végi baloldali előválasztás igazi tétje így nem más, mint hogy Valls megy-e a rettegett veszteséglistára, vagy szembeszállhat az általa XXI. századi Brutusnak titulált Macronnal a baloldal megmentéséért. Magasztos célok, bár egyáltalán nem valószínű, hogy a választók a Szocialista Párt és Macron politikai marakodását szavazatokkal is méltányolni fogják. Akárhogy is alakul, annyi bizton állítható, hogy a francia baloldal következő éveit a belviszály fogja meghatározni.
A szerző nemzetközi kapcsolatok elemző