2012 óta minden év november 25-e a Szovjetunióba hurcolt magyar politikai rabok és kényszermunkások emléknapja. Immár állami emléknap rangjára emelve, amelynek különös jelentőséget ad, hogy a kormány a 2015-ös évet Gulag-emlékévvé nyilvánította, s meghosszabbította 2017. február 25-ig. Felismerve azt a tényt, hogy a kárpótlás korántsem teljes körű folyamatának lezárulta után az áldozatokról eddig vajmi kevés szó esett. Pedig mondanivaló van bőven, feladat is van bőven. Fel kell dolgoznunk a múltat, meg kell becsülnünk elődeinket, akiknek többek között köszönhetjük, hogy ma szabad országban élhetünk, s nem utolsósorban be kell gyógyítani a sebeket.
Az érintettek jogán, s mint az emléknap kitalálója, a törvénytervezet benyújtója ragadtam tollat. Édesapám és édesanyám is politikai elítélt volt a különböző jelzőkkel emlegetett kommunista diktatúrában.
Pontosan emlékszem arra, hogy amikor a diktatúrát a „puha” melléknévvel emlegették, akkor is attól igyekeztek megóvni gyermeküket a szülők, nehogy az ő politikai tevékenységük következményeit kelljen viselnie – annak minden társadalmi hátrányával együtt. Ez persze sohasem sikerülhetett nekik tökéletesen: önmagában az, hogy ma nyíltan beszélünk végre annak a több mint nyolcszázezer honfitársunknak a sorsáról, akiket ártatlanul, a magyar hatóságok hathatós közreműködésével hurcoltak el 1944 őszétől a Gulag/GUPVI rabtelepeire, embertelen körülmények között rabszolgamunkára, mindarról, ami velük történt, éppen annak a következménye, amit ők átéltek…
Azt már többször és több helyütt elmondtam – és ahogy látom, kénytelenek leszünk még sokáig elmondani –, hogy az alapvető emberi jogoktól való megfosztás, a bírósági ítélet nélküli elzárás, a társadalom koncentrációs táborrá vagy átnevelő munkatáborrá alakítása nemcsak akkor történelmi bűn, amikor a nácik követik el, hanem akkor is, amikor a sztálinisták teszik.
Tőlünk nyugatabbra, a II. világháborús győzelemre emlékezők a sikeres szövetségest látták a Szovjetunióban. S akiket nem a Vörös Hadsereg, nem Tolbuhin, Malinovszkij vagy később Zsukov katonái szálltak meg, hanem Patton, De Gaulle vagy Churchill hadseregének katonái, mit sem tudnak arról, miféle jelenség a malenkij robotra hurcolás, és hogyan kerestek fiatal lányokat krumplipucolásra a pincében (és lőtték le eközben a védelmükre kelt püspököt). Arról még kevésbé tudnak, mert nem szerepel a múltjukban, s nem része a történelmi emlékezetnek, hogy minderről negyven évig tilos volt beszélni, mert megfenyegették őket is és családtagjaikat is. Tilos volt temetői virágcsokorral megemlékezni akár a Donnál elhunytakról, akár azokról, akiket valóságos hadifoglyok hiányában, civilben, az utcáról, kenyérért vagy vízért mentükben szedtek össze, állítottak sorba, s vitték több ezer kilométerre otthonuktól, ítélet nélkül, kényszermunkára.
Nekünk itthon szembe kell néznünk a múlttal és a következményekkel, a Gulag rabtelepeire, a Hortobágyra, Recskre elhurcolt magyar középosztály sorsával, kultúrájának megsemmisítésével. Szembe kell néznünk azzal, ahogyan a „szovjet tanácsadók” tevékenysége nyomán Magyarországon is szétterjedt a kínzással kikényszerített, előre megírt vallomások aláíratása, azzal, ahogyan az idegen nyelv tudása vagy a külfölddel való levelezés máris megalapozott egy kémkedési vagy deviza-visszaélési vádat…
Szembe kell néznünk azzal, ahogyan a háborús károkat szenvedett, de még nem teljesen kirabolt lakásokat, bútorokat kinézték maguknak a hódító világhatalom önkéntes helytartói. Szembe kell néznünk azzal, ahogyan az egy szobába összeszorított, a polgári lakásból leválasztott középosztálybeli magyar családok sorsa alakult, miközben az elfoglalt vagyonba beterpeszkedett az ávós „szomszéd” elvtárs, akinek naponta újabb és változatosabb „forgatókönyveken” járt az esze, hogy a koncepciós perekben egyre tökéletesebben kiszolgálhassa a Bástya elvtársak történelmi megrendeléseit és elvárásait…
Emlékeznünk és emlékeztetnünk kell, mert bármennyit is sikerült tenniük azoknak, akik az emberi jogok irányába akarták helyrebillenteni a történelmet, még mindig nagy a fennmaradt, emberi tartást, becsületet, a hazafiság társadalmi elismerését illető, történelmi adósságunk. A nemzet, az ország, a haza ügyéért meghurcoltak sorsa, még ha ártatlanságukat itt-ott egy-egy pecsétes papírral el is ismerték, nem rendeződhetett.
Úgy vélem, nem lehet tehertétel átlátni, hogy egy olyan európai államközösség tagjaként, amely az Emberi jogok egyetemes nyilatkozatát alapjogi chartaként tiszteli, ezzel a közelmúlttal is szembe kell néznünk, s nem csak egy múzeum falai közé zárva őrizni a valós magyar történelmet. A megújult, immár önkényuralmi, külföldi nyomás nélküli, több évtizedig tartó „ideiglenes” jelzőjétől megszabaduló alaptörvényünk szabályozást nyújt ehhez a szembenézéshez. S végre olyan hazafias, nemzeti érzelmű kormánya van Magyarországnak, amelynek fontos a múlt, fontos a történelmi igazság, fontos a meghurcoltak megbecsülése, és nem fél kiállni saját polgáraiért.
Magam is tudatában vagyok annak – hiszen a kárpótlás korántsem tökéletes folyamata során magam is láttam –, hogy emberi életeket, sorsokat utólag nem lehet megváltoztatni. De beszélni szükséges a múltról, mert csak így maradhat fenn az emlékezet. S ma erre végre minden lehetőség adott.
Óriási előrelépés és az áldozatok iránti megbecsülés legmagasabb szintű tiszteletének jele volt, hogy Orbán Viktor miniszterelnök részt vett a Szorakész november 21-én megtartott emlékünnepségén, és beszédet is mondott. Kezet fogott a még élő áldozatokkal, családtagjaikkal. A Nemzeti Emlékezet Bizottsága, a Német Kör és a Gulag-emlékbizottság közös szervezésében november 25-én megrendezett nemzetközi konferencia a Magyar Tudományos Akadémián méltó rangra emelte az áldozatok emlékét, s komoly szerepet tölt be a közbeszéd formálásában.
A kormány által szervezett Honvéd téri megemlékezés és a Nyugati téren megnyitott szabadtéri kiállítás méltó és magasztos, igazságot magában hordozó és felemelő volt. Az ott megjelent idős áldozatok végre azt érezhették, hogy a haza velük van. Komoly küldetése, feladata van a hazának, mert az áldozatok derékba tört társadalmi érvényesüléssel, ma már sokan egészségi problémákkal élnek, s életük példázata gyakran idegenül hat egy olyan generáció előtt, amely értesüléseinek (és így értékítéleteinek) a legjavát a virtuális, világhálós világból szerzi meg.
Gondolnunk kell arra is, hogy felnőtt több generáció, amely eddig csupa kedvezőtlen példát, nemtörődömséget látott abban, ahogyan történelmi múltunkkal, hazánk fiaival foglalkoztak a korábbi politikai kurzusok. Így tehát ami most elkezdődött, azt nem szabad abbahagyni, folytatni kell mindaddig, míg egyetlen ember is van, aki nincs tisztában a múltunkkal. Feladatunk és kötelességünk tehát visszaadni a társadalom, a nemzet és a haza állami szinten kifejezhető megbecsülését mindazoknak, akik sorsukkal és tevékenységükkel rászolgáltak erre, és megszüntetni ott, ahol ez az emberjogi, európai alapelvekkel már odaajándékozásukkor sem volt összhangban.
Mert aki nem ismeri a múltat, az elvész jelenben, és nem tudja építeni a jövőt.
A szerző a Szovjetunióban Volt Magyar Politikai Rabok és Kényszermunkások Szervezete (Szorakész) elnöke