Nem könnyű azonban a pontos csapásmérés, hiszen az Iszlám Állam nem egy geográfiailag behatárolt területen tevékenykedik, hanem a Közel-Kelet csaknem egészén, de túlnyomórészt Szíriában és Irakban. Az Iszlám Állam angol rövidítése ennek megfelelően ISIS (Islamic State of Iraq and Syria). Az iszlám egyik legszélsőségesebb irányzatát képviseli, egy olyan messianisztikus radikalizmust, amely még a XVIII. századból ered, és azt vallja, hogy az igazhitűek egyetlen célja kalifátust létrehozni a sivatagban a két szent város, Medina és Mekka körül, irgalmatlanul végezve azokkal, akik a szent küldetés útjába állnak.
Az Iszlám Állam története nagyon rövid időre nyúlik vissza. A szervezet alapítója, Abu Muszab az-Zarkavi még az amerikai–iraki háború idején jutott át Irakba Jordániából, és ott – zseniális szervezőtehetségről téve tanúságot – sebtiben összeverbuválta az invázióellenes erőkből és Szaddám Huszein elithadseregéből azokat a harcosokat, akik ma is az Iszlám Állam magvát alkotják, és akik egyforma kegyetlenséggel harcoltak mind az amerikaiak, mind a síiták ellen. Az Egyesült Államok 25 millió dolláros vérdíjat tűzött ki az-Zarkavi fejére. Azt ezt követő sorozatos lefejezések videón való bemutatása is a vezér ötlete volt, mert így a terroristacsapat félelmet keltett ellenségeiben és elismerést követőiben, akik szép számmal jelentkeztek a világ minden tájáról.
Kezdetben az Iszlám Állam főbb riválisai, így az al-Kaida is lebecsülték a szervezet erejét, hiszen frissen verbuvált tagjainak nagy része nem a Közel-Keletről, hanem Közép-Ázsiából és Európából érkezett, többségük nem is beszélt arabul. Az Iszlám Állam azonban mindenre rácáfolt, és végül egy államhoz hasonló szervezeti formát hozott létre az általa megszállt területeken, elsősorban Észak-Irakban és Szíriában, ahol iskolákat és kórházakat is üzemeltetett, sokat profitálva az olajban gazdag megszállt területekből, valamint az általuk elrabolt példátlan értékű műkincsekből.
Habár az alapítót, az-Zarkavit még 2006-ban egy légicsapással sikerült likvidálni, utódja, Abu Omar al-Bagdadi éppen olyan kíméletlennek bizonyult. Tavaly júniusban az Iszlám Állam addigi legnagyobb sikerét ünnepelhette: elfoglalták Moszul városát, ezzel el is törölve a hivatalos határt Szíria és Irak között, és kikiáltották a kalifátust. Visszautasítottak bármiféle együttműködést az al-Kaidával, ami az utóbbi hosszú távú kiiktatását is jelentette, hiszen Oszama bin Laden halála után a szervezet elvesztette vezető pozícióit a Közel-Keleten.
Az idei év azonban távolról sem hozott olyan sok sikert, mint a tavalyi időszak. Az amerikai bombázásokat követően most már az orosz és francia légierő is rendre rombolja állásaikat és a kulcsfontosságú iraki város, Tikrit elvesztése idén tavasszal tovább növelte a szervezet gondjait és megkérdőjelezte sérthetetlenségének addigi mítoszát. A bombázás egymagában ugyanakkor nem lehet sikeres, mert szárazföldi megszállócsapatok nélkül nincs győztes háború. Ez utóbbitól azonban egyenlőre még viszolyognak a nyugati hatalmak. A politikusok pedig azt vallják, hogy csak a közel-keleti rendezés oldhatja csak meg a konfliktust, és a migránsáradat megállítását.
Való igaz, hogy öngyilkos merénylőkkel nem lehet háborút nyerni, ahogyan a japán kamikaze pilóták sem tudták megállítani az amerikai flottát, de mivel itt a harc egy fiktív, mondhatni virtuális állam ellen zajlik, a megoldás is bonyolultabb. Szaúd-Arábiát most elsősorban az iráni helyzet és Aszad szíriai elnök megbuktatása foglalkoztatja, Törökország Aszaddal együtt a kurdokat is hidegre tenné, és az iraki kormány legfőbb prioritása az, hogy a síita többségű kormányát megőrizhesse.
Mindezek fényében nem meglepő, hogy az Iszlám Állam Európában rendez vérfürdőt, hiszen az olykor egymással is rivalizáló európai és orosz titkosszolgálatok még egymás elől is eltitkolnak létfontosságú információkat. Mindezek ellenére változhat a politikai színpad. Mivel az Európát vezető politikusok tehetetlenek és cselekvésképtelenek a kríziskezelésben, ezért az emberek, demokratikus jogaikkal élve, új kormányokat fognak választani. A remény az, hogy az új elitben már meglesz az elszántság ahhoz, hogy a további iszlám inváziótól megvédje a kontinenst, és megőrizze annak szellemi-morális és kulturális hagyatékát.
(A szerző politológus)